igaz történetek szülésről, születésről

1862. nap: Van, aki nem tud otthon szülni? (Janka)

1862. nap: Van, aki nem tud otthon szülni? (Janka)

Ma egyéves a kislányom. Ezt a határidőt adtam magamnak, hogy megírjam a szüléstörténetét, ha még szükség lesz a mesékre – sajnos igen. Nehezen veszem rá magam, mert a vitathatatlan végeredmény mellett, hogy két gyönyörű, egészséges gyerekem van és kedves emlékek is a szülésről, összeszorul a torkom, amikor elmegyek a bontásra ítélt épület előtt, ahol végül Janka született.

Otthonszülésre készültem, úgy, mint három éve a fiammal, Zsomborral.

Azon a reggelen korán keltem, a család még aludt. Elpakoltam a szárítóról a tiszta ruhákat, rendet akartam magam körül. Felébredtek a fiúk, jöttek-mentek a fájások. Úgy éreztem, Zsombornál korán hívtam a bábákat, most várni akartam vele. Talán nyolc óra körül telefonáltam Áginak, hogy valami elkezdődött. Hosszabb fájás és hallgatás után mondta, hogy készülődnek.

A kisfiam csak beszélt, beszélt és kérdezett, ahogy szokott, és nekem egyre nehezebb volt rá figyelni, a férjem elvitte a mamához. Annyira édes volt, leguggoltam a folyóson, megpusziltam, megöleltem, ő pedig megsimogatta a hasam és azt mondta: „Szia, baba, nem soká találkozunk”.

Talán még egyszer beszéltem Ágival, de utána beszippantottak a történések, órák teltek, de nem éreztem. A meleg víz jólesett, azután a kanapéra feküdtem, remegtem a rendszeres fájások közben, aztán elfolyt a magzatvíz.

Valahol olvastam vagy hallottam, hogy nem tudták egyértelműen megállapítani, hogy tiszta-e a magzatvíz, ezért kértem egy fehér pelenkát, gondoltam, azon jól fog látszódni. Ezt utólag viccesnek találtam, mert teljesen egyértelmű volt számomra, hogy rikító zöld.

A férjem hívta Ágiékat, már úton voltak, de azt mondta, nem biztos, hogy ideérnek, ne ijedjen meg, valószínű neki kell elkapni a babát. Ezt is viccesnek találtuk utólag, akkor ott még nem nevetett rajta a férjem.

Megjöttek a bábák, szakszerű biztos kezek, minden a helyére került, hőmérés, szívhang, minden rendben volt. Megkönnyebbültem, hogy itt vannak. Órák teltek el, de nem jöttek a tolófájások. Éreztem, hogy nagyon észnél vagyok, nem tudtam elmerülni úgy, mint amikor beleremegtem a kontrakciókba.

Bementünk a kórházba, oxitocint kaptam, és fél óra múlva rajtam feküdt Janka. Gyönyörű volt és hatalmas.

A többi nem érdemel sok szót, nem is tudom leírni sírás nélkül. Egyből elvitték a kislányom, tíz perc köldökzsinór-ráncigálás után mély altatásban vették ki a méhlepényt, félretoltak, és véresen vacogva (arra gondoltam, innen a szófordulat, hogy vérbe fagyva) órákat vártam, a takarítónő adott egy plédet, műszakváltásnál úgy adtak át: „Ő a tervezett otthonszülős anyuka”.

Sokat olvastam és hallottam a háborítatlan szülésről, rossz érzés, hogy készültem rá, de nem úgy alakult. De azt is gondolom, ha nem járom be ezt az utat, akkor az első szülésem valószínűleg császárral végződik.

Ez volt a mi utunk Zsomborral és Jankával. Jó így.

Sz. Zs.

Zsombor > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.