igaz történetek szülésről, születésről

1806. nap: Kontraszt (Ajna Míra születése)

1806. nap: Kontraszt (Ajna Míra születése)

Amikor második gyermekünk megfogant, már tudtuk, hogy mi az, amit semmiképpen sem akarunk megszületésének körülményeit illetően, de az, hogy mit akarunk, még csak akkor körvonalazódott. Így aztán otthagytuk a kórházat, ahol a fiam született, ahova annyi rossz emlék kötődött, s ezzel együtt azt a valóban emberséges, kedves orvost is, akihez addig jártunk.

A Kismama újság szüléstörténetei és főképp az internet segítségével döntöttünk végül is úgy, hogy az I. kórházat választjuk. Találtunk orvost és szülésznőt is, kedves, megbízható embereket, akik támogatták a háborítatlan szülésről vallott elképzeléseinket. Ambuláns szülést terveztünk.

Végiggondoltuk mindazt, ami a fiam születésénél fájó pont volt, és mindent megtettünk, hogy még egyszer ezeket a hibákat ne kövessük el, ne engedjük, hogy a rendszer elkövesse.

A 34. héten jutottunk el az Alternatal információs hetére. Addigra már tudtuk, hogy mit akarunk a szülést, születést illetően, de intézményi keretek közt gondolkoztunk, kórházi szülésben. Az információs hét első napján ért váratlanul a felismerés, a beismerés, hogy valójában otthon szeretnék szülni. Amikor bevallottam magamnak végre, amikor tudatosult, hogy igen, tényleg otthon fog a kislányunk megszületni, nagyon megkönnyebbültem. Talán azért, mert már nem áltattam magam tovább, talán azért, mert a kórház mellett megjelent egy, a számomra is reális alternatíva. Mindenesetre ekkor, a választási lehetőség tudatában, már sokkal könnyebb volt elfogadni a rendszert olyannak, amilyen. Elfogadni, hogy „akkor”, majd talán mégis be akarok menni a kórházba. Vagy esetleg be kell menni. Hogy akárhogy is lesz, úgy lesz jó.

Úgy határoztunk, hogy a családot – az unokatestvérem kivételével – nem avatjuk be, majd csak utólag tájékoztatjuk a dologról, hogy elkerüljük az aggódást, kételkedést és vitákat, ami így a szülés előtt biztos nem tenne jót nekem lelkileg.

Ahogy teltek-múltak a hetek, egyre biztosabbak lettünk, hogy Ajna Míra nem fogja megvárni a kiírás időpontját. A 38. heti találkozáson Ági is megerősített minket ebben. A következő hét jósló fájásokkal, keményedésekkel telt. Már nem volt kedvem kimozdulni otthonról, viszont úrrá lett rajtam egy állandó rendrakási láz.

Szerdán, 16-án, egy barátnőnk járt nálunk délután a három gyermekével, este pedig még nekiláttam elpakolni a játékokat a gyerekek után, amikor az első fájás jelentkezett, heves hasmenés kíséretében. Fél kilenc múlhatott. Közben a férjem a fiunkat fürdette, majd altatta. A kontrakciók rögtön nagyon erősek voltak, meglepően fájdalmasok. Hogy őszinte legyek, eszméletlenül fájdalmasok.

Lezuhanyoztam, hajat is mostam, és a forró víz tényleg nagyon jólesett és a fájdalmat is jelentősen csillapította. Majd visszatértem a vécére, a kontrakciók és a széklet egymást követték. Mire a férjem elaltatta a fiunkat, a beleim makulátlanok voltak, én pedig már teljesen befele fordultam. Szó nélkül vette tudomásul a helyzetet és tette fel a vizet forrni.

Felhívtuk Ágit, a víz felforrt, a kontrakciók jöttek. Nagyon fájt, sokkal jobban, mint Mikán születésénél, de a forró, muskotályzsályás borogatás igen jólesett. Furcsa volt, mennyire plasztikusan, mennyire konkrétan érzem, mi történik. Kontrakció alatt éreztem a méhem alakját, munkáját, a benne levő megnövekedett nyomást, ahogy a kisbabám feje hihetetlen erővel a méhszájnak feszült, és persze a fájdalmat.

Egyszer csak valahogy kezdtek megváltozni a fájások. Átmentem az ágyra, és egy feltornyozott takarókupacra támaszkodtam négykézláb. Amikor a fiam született, nem éreztem a tolófájásokat. Tehetetlenséget éreztem, azt, hogy nem tudok jól nyomni, erőt kifejteni, segíteni a babámnak, akinek rosszak a szívhangjai. Azt, hogy nem tudok szülni?! Most éreztem, ahogy bontakoznak ki a tolófájások, ahogy halad lefele a kislányom. Tudtam, hogy ha nem csinálok semmit, ha egyet sem nyomok akaratból, akkor is megszületik a baba, mert a testem pontosan tudja a dolgát, és nagyon jól csinálja.

Ekkor érkezhettek meg Ágiék, de igazából már nem voltam tudatában a környezetemnek, én voltam, meg a baba, a többit sűrű köd takarta, amelyből egy-egy segítő kéz nyúlt ki. Feltérdeltem és Krisztiánra támaszkodtam. Fájt. Nagyon.

Egyszer csak, mintha egy rugó lökött volna, felálltam. Talán ekkor kezdődött el igazából a kitolás. Éreztem, ahogy halad lefele a pici, minden centit éreztem, ahogy a testem teszi a dolgát. És persze, hogy fájt. Nagyon. Kibújt a feje és egy icipicit sírdogált, majd nagyon hamar jött is a következő kontrakció és megszületett Ő, Ajna Míra. Szűk két órával az első fájás után. Nem sírt, és nagyon szép volt.

Lefeküdtünk, ő a hasamon pihent. A lányom. Negyed órával később jelezte, hogy szopizna, és a következő másfél órát ezzel töltötte. Megvártuk, míg a köldökzsinór lüktetése abbamarad, és csak utána vágta el a férjem, ott, ahol már nem pulzált.

A méhlepény kb. egy órával a pici után született meg. A gátamon egy kis felszíni repedés keletkezett (mivel nem engedtem magamhoz nyúlni kontrakciók közben, a gátvédelem miatt sem).

Mikán az egészet átaludta. A zaj, a sikolyok ellenére. Mintegy fél órával a húga születése után ébredt fel, arra, hogy leesett az ágyáról, de hamar visszaaludt.

Hogy milyen volt a szülés? Gyors. Intenzív. Nehéz. Fájdalmas. És egy egészen különleges élmény. Maga a csoda. Mégis, valahogy olyan végtelenül természetes volt az egész.

Érdekes volt, egyrészről volt a testem, aki szült, akinek fájt. Teljesen ösztönös, mint egy állat. Másrészről volt a tudatom, aki figyelte az eseményeket, szinte kívülállóként. A kettő közt olyannyira kevés kapcsolat volt, hogy Ági kérdései és közlései, például a gátvédelmet illetően eljutottak a tudatomig, de válaszolni nem tudtam rájuk (ehelyett amikor kontrakció alatt védte volna a gátat, elütöttem a kezét – és ő ezt megértette, elfogadta).

Ezzel szemben fájások közben hangosan sikoltoztam, kiabáltam, ha jól emlékszem, még imádkoztam is (Istenem, Istenem, segíts nekünk), amikor pedig kibújt Ajna Míra, folyamatosan beszéltem (de mit?). Nem volt semmi tudatos befolyásom a kitolási testhelyzetemre sem, arra, hogy felálltam.

Szinte félelmetes a kontraszt a két gyermekem születését tekintve. És nem a helyszínre gondolok és a külsőségekre, nem is az időre vagy a fájdalomra. Az elfogadásra, a tiszteletre, a bizalomra gondolok elsősorban. Nemcsak egymás iránt, de önmagunk, a természet ereje és a szülés, születés iránt is!

Úgy gondolom, hogy az egyhetes tanfolyam mellett igen sokat segített B. S. relaxációs szülésfelkészítője is abban, hogy ilyen szépen, tudatosan élhettem meg ezt a nagy eseményt, hogy hagyni tudtam a testemet szülni.

O.

(A kép illusztráció, készítette: Vizkelety Márton.)

Míra születése apaszemmel > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.