igaz történetek szülésről, születésről

1744. nap: Ebből élünk

1744. nap: Ebből élünk

Klara először nyaraláskor hívott. Tanácstalanul hallgattam a szállodai szobában bizakodó szavait. Pár nap múlva szül, Ágit nem találja, szabadságon van, de már beszélt vele hónapokkal ezelőtt. Elmondta, hogy első gyermekét otthon akarta szülni, de nem sikerült, 1 cm-es méhszájnál mekóniumos volt a magzatvíz, a szülés császármetszéssel végződött. Tanfolyamra már járt. Három évvel ezelőtt. Vele együtt négyre emelkedett az Ági elutazása idejére várható, császármetszéses előzményű szülések száma.

Ági úgy látta jónak, hogy – amikor ő nincs itthon – ezeket az anyákat az intenzív szakra, tehát úgy 8 cm-nél vigyük kórházba.

Klarával ezután többször beszéltünk telefonon. Mire Ági elutazott, már két napja elfolyt a magzatvíz, Klara a klinikára járt gondozásra, a szülés előtti délután CTG-n volt, amit beszűkültnek minősítettek, de ugyanúgy, mint a tünetmenteseket, két nap múlva rendelték vissza. A burokrepedésről nem esett szó.

A szülést megelőző éjjel Klara ismét felhívott éjjel kettőkor, hogy kontrakciói vannak, de még nem kell mennem. Aztán aludtunk reggelig. Illetve én nem nagyon.

Következő este telefonált, hogy nyolc órakor megérkezett a gyerek apja, Hans Németországból, azóta kontrakciói vannak, induljak. Nagyon messze laknak tőlünk, de alig volt forgalom, kb. 40 perc alatt odaértem. Doulát nem találtam, Kriszti, a másik bába elutazott.

Hans jött elém, de semmit nem tudtunk beszélni, mert nem tud magyarul. Klara a hitvesi matracon ült, bikiniben, és régi barátként üdvözölt. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a sarokban ott áll az otthonszüléses felszerelés. Pedig tudja, hogy kórházba fogunk menni.

Körülbelül tízpercenként voltak rövid kontrakciók. Nem vizsgáltam meg, 11 és fél 12 között többször hányt, ez alapján 3-4 cm-esnek diagnosztizáltam a méhszájat. A magzatvíz már nem folyt, a szívhangok jók voltak. Beszélgettünk, írogattam. Nagyon jól éreztem magam, már amennyire ezt meg tudtam engedni magamnak. Csak úgy sugárzott rám a feltétlen bizalom.

Nem sok idő telt el, a kontrakciók kicsit sűrűsödtek, de továbbra is rövidek voltak. Klara nagyon helyezkedett, az anamnézisfelvétellel nem tudtam végezni, nem figyelt már rám. Éjfél után pár perccel vizsgálatot javasoltam, a méhszáj 7-8 cm-es volt, teljesen elsimult. Mondtam neki, hogy mostantól indulhatunk. Elkezdtünk arról beszélni, hogy az én kocsimmal menjünk, vagy hívjunk egy taxit, aztán Klara azt kérdezte, mi lesz, ha nem megy. Teljesen ledöbbentett ez a kérdés, a vágány, amire beálltam, csikorgott. Egy nagyon okos hasonlatot mondtam a légikatasztrófákról, neki is nagyon tetszett, az egész félperces fájásszünetben ezen gondolkodott. Vagy valami egész máson.

Kb. ettől a perctől kezdve beállt a kitolás. Hívtam a mentőt. Valahogy átkerültünk a másik szobába, ahol Klara a földön, négykézláb tolt. Láttam, hogy mindjárt itt a gyerek, és Klara erős, elszánt, és nem akar innen elmenni. Ő tényleg OTTHON akart szülni. Nekem biztonságot nyújtott az a tudat, hogy jön a mentő, majd ők elhárítják a vérzéses sokkot, csak megszülne addig, mert ha túl korán ideérnek, elrontják nekünk ezt az egészet. A dolgok állása miatt időszerű volt mindent előkészíteni, gumilepedőt, gátvédelmet, papírvattahegyeket és szívhanghallgatót, csak a hülye nem látta, hogy ez egy tervezett otthonszülés.

Sajnos nagyon gyorsak voltak. Esetkocsi jött. Egy ápoló, 25 éves, mint később kiderült, Tominak hívták. Mindkét kezén gumikesztyű. Vajon mi a fenét akar vele? A sofőr a háttérben maradt. Klara közölte, hogy csak a MÁV-ba megy, sehova máshova, ők mindent megígértek.

Megjött hát a felmentő sereg és tehetetlenül toporgott az ajtóban. Azt hittem, a srác meg akarja vizsgálni Klarat, de csak a hasát tapogatta meg valami soha nem látott műfogással és megállapította, hogy még nem fordult be, úgyhogy menjünk. Klara már rég „elutazott”, ordított, ha el is indult a szünetekben a szobaajtó felé, mindig visszafutott a helyére és újra nyomott.

Valamelyik mentős kitalálta, hogy hozzanak hordágyat, fél perc múlva visszajöttek, hogy nem fér be. Nyilván ők is mentek volna a saját várukba, a kocsiba. Klara egyszer csak elszánta magát és kiszaladt. Csak bikinifelső volt rajta, de a jó mentősök kerítettek neki egy pongyolát. Nem lehetett gondolkodni, hogy az én kocsimmal mi lesz, Klara ordítva hívott a mentőbe maga után.

Mire mind beszálltunk, mutatkozott a fej. Klara is mondta, hogy jön, de Tomi azon igyekezett, hogy rávegye Klarat a hanyatt fekvésre. Mint tudjuk, négykézláb nem lehet segíteni. Ezzel eltelt egy pár perc, a következő kontrakciónál nem is látszott a fej, haragudtam Tomira, még leállítja a kekeckedésével. Ő előhúzott egy piros bőröndöt, nyilván abban őrizték a kábakövet, csak remélni tudtam, hogy nincs benne gátmetsző olló.

Fogtam Klara kezét és állandóan egymást néztük. A helyzetben az volt a szerencsétlen, hogy ha Klara hanyatt volt, nekem esett volna kézre a gátja, négykézláb meg Tominak. Gondolkodtam rajta, hogy félrelököm, de csak néztem Klara szeme mélyébe és nem bírtam azt üzenni, hogy adja fel a harcot. Ő békésen azt mondta Tominak, hogy együtt fog működni. Aztán lefeküdt és jött a baba.

A kocsit leállították az út szélére, a sofőr hátrajött és engem kiküldtek. Nem tudom, miért, de pár másodperc múlva a sofőr mégis kijött, és Tomi engem visszahívott, azt mondta, én fogok neki segíteni. Klara lába közé ültem, a sofőr és Hans elől, az volt a nézőtér. Egy óvatlan pillanatban magamhoz vettem egy babatakarónak való lepedőt és kicsit elfordítottam a lámpát. Mindeközben Klara folyamatosan ordított.

A piros bőrönd feltárult. Volt abban minden, főleg káosz. Ági borzalmas fekete táskája a célszerűség mintaképe ehhez képest. Íme, az én felmentő seregem vérzéses sokk esetére. Láthatóan Tomi hallott már gátvédelemről, csak azt nem tudta, hogy kezdjen hozzá. Gyűrűt formált a kezeiből, azt többféleképpen ráillesztette Klara gátjára, aztán nem is csinált semmit, csak azt ismételgette: tessék nyomni, tessék nyomni.

Lassan, gyönyörűen nyomult ki a megnyúlt fejecske, ekkor Tomi előrekiáltott, hogy rohamkocsit és Cerny mentőt kér. Szerintem minden a legnagyobb rendben volt. Tomi nem alkalmazott műfogásokat, nem igazgatta a fejet, nem fejtette ki a vállakat. Sajnos, a „tessék nyomni” című lemezt is elfelejtette kikapcsolni. Mikor a gyerek már derékig megszületett, akkor se húzta ki a babát, minden porcikáját Klara nyomta ki.

A baba pici volt, nyöszörgött. Kinyomtam a nyákot, betakartam és odaadtam Klaranak. Ezalatt Tomi visszavonta a rohamkocsit és a Cernyt, elvágta a köldökzsinórt, valamint kibogozta, hogy a szívó melyik vége hová való. Gondosan leszívta a nagy semmit, visszaült a helyére, felsóhajtott és – elmosolyodott.

Egyszeriben megoldódott a nyelve. Milyen aranyos, hanyadik gyerek, hogy fogják hívni, hiszen meg se néztük, hogy fiú-e vagy lány, nahát! Maga szült már? Persze, feleltem. Na, de ÍGY szült már? Nem, ÍGY én még nem szültem. Úgy látszik, Tomi se szült még ÍGY. Klara is elnevette magát, azt mondta, örül, hogy Tomit mosolyogni látja. A hangulat egykettőre feloldódott, Tomi elmesélt egy-két mentős műhelytitkot, aztán áttért a Toyota Yaris műszaki adataira, az jobban érdekelte. Mikor begördültünk a J. kórház udvarára, búcsúzásképpen megkereste a földön a szívót és még egyszer leszívta a babát.

Hogy mikor született a baba, azt már soha nem fogjuk megtudni, valószínűleg egy óra előtt néhány perccel. A kórházban ültünk egy órácskát Hansszal a folyosón. Hallottam a műszercsörgést, a nylonkötény zörgését, a szétszedett ágy nyikorgását. Ezt szerettem én annyira? Aztán jöttek-mentek mellettünk a nővérek, gondosan ügyelve, hogy elkerüljük a szemkontaktust, és ez volt, amit mindig utáltam.

Mikor beengedtek, Klara, mint a cövek, ült az ágyon, hamarosan kezébe adták a babát. Én láttam a mentőben, hogy ép a gát, de kerestek belül valami varrnivalót, kapott három öltést. A betapintást egyszerűen elfelejtették.

Hogy ezután mi történt, nem kísérlem meg leírni. Klara szólt, hogy most haza akar menni. Többfelvonásos, változó durvaságú vita kezdődött 1. a szülésznővel, 2. a kisorvossal, 3. az ügyeletvezetővel, 4. a konzíliumba hívott, rendkívül arrogáns gyerekorvossal. Végül hívták az idegorvost. Ő emberséges volt. Egyedül őt érdekelte Klara személye is, így egyedül neki volt alkalma elcsodálkozni, hogy Klara ötödéves orvostanhallgató. Ahogy ellépett az ágytól, akaratlanul is hallottuk, amint ezt mondja a többieknek: sajnálom, nem pszichotikus. Nem tudok mit csinálni.

A háromórás harc ezzel véget ért. Valamennyi bőrt lehúzták rólunk. A személyzet eddig égő aggodalma a szülészet ajtajában véget ért. Klara mezítláb, a sok viszontagságot megért pongyolájában kiballagott a szülészetről, majd a J. kórházból, és csak bízni tudtunk abban, hogy hajnali ötkor éppen fog a kórház előtt ácsorogni taxi. Szerencsére ácsorgott.

Hazamentünk és minden rendben volt. Kicsit kellett ugyan gondolkodnunk, hogy minek is örülhetnénk, de eszünkbe jutott. Persze, a sikeres szülés, az egészséges baba. Csak ne lettünk volna annyira kimerülve! A szülés egyébként a lefektetéstől eltekintve beavatkozásmentes volt. (Bár háborítatlan éppen nem.) Hála Tominak. A pánik vagy a bölcsesség indította arra, hogy ne csináljon semmit, mindegy.

Bárcsak itt lett volna Ági! Gyönyörű szülés lett volna. Ebből élnénk hetekig.

K. Á.

(Részlet az Inda című könyvből. A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)

 

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.