igaz történetek szülésről, születésről

1706. nap: Az első szendvics (Abigél születése)

1706. nap: Az első szendvics (Abigél születése)

Ahogy az első szerelmet, az első csókot, úgy az első gyermeke születését sem tudja elfelejteni senki. Milyen jelentéktelen dolgokra koncentráltunk a felkészítő tanfolyam elvégését követően! Legyen szendvics (mert az első szülés úgyis olyan sokáig fog tartani)! Megborotválkozzak? Mit fog gondolni rólam a kislányom, amikor meglát? „Nahát, egy jeti az apám!” A feleségem: megmossam a hajam? Miközben – ki nem mondva, de – félünk is, mert első gyermekünk előbb érkezik, mint kellene (35 és fél hétre). Hívom a mentőket, mert a fájások egyre intenzívebbek, és egyre gyorsabban jönnek. Magunkra kapjuk a ruhákat és lemegyünk eléjük, mert rohanni kell.

„Most miért kell kiakadni ránk, hogy eléjük mentünk? Inkább siessünk, mert ennek a fele sem tréfa!” Gyorsan ott vagyunk a klinikán, ahol egy nagy fehér ajtó nyeli el a feleségemet. „Nem lesz itt semmi gond, mások is át szoktak esni ilyen folyamatokon!” Nyugtatom magam, amikor előveszem az első szendvicset, mert úgy is sokáig fog tartani…

Két harapás, mire valaki kirohan és engem keres, hogy siessek, mert mindjárt megvan a baba. Te jó ég! Azt mondták anno, hogy majd szépen átöltözünk, és bemehetünk a szülőszobára, ehhez képes valami zöld izét tekerek magamra és megyünk is.

A feleségem láthatóan nincs a legjobb formájában, de azért örül, hogy mellette vagyok. Utólag belegondolva milyen hülyeségek jártak a fejemben. „A férfinak nem szabad néznie, ahogy kibújik a baba, mert aztán elmegy a kedve a feleségétől egy életre!” Ezt nem akarom! Hál’ Istennek van ott valaki, aki nézi, hogy minden rendben van-e. Fiatalnak tűnik, de feltételezem, hogy látott már ilyet vagy ehhez hasonlót! Van egy érzékelő is, ami a baba szívverését figyeli. „Minden rendben lesz!”

Pár perc és már meg is van. Ott van az anyukája mellkasán! Fel sem fogom, hogy hirtelen apa lettem! Mivel korán jött, most elviszik megvizsgálni, a feleségemet meg összerakják. Nem sokkal később visszahozzák a babát. Milyen gyönyörű! Azt mondják, rendben van, de elviszik megfigyelni. Akkor még azt gondoltam, ez így helyes.

Néhány telefon a szülőszobáról, hogy hírül adjuk Abigél viharos gyorsaságú érkezését. Másnap a koraszülött intenzív látogatásához igazodva érkezem a klinikára, és a feleségem kisírt szemei fogadnak. Nincs jól! Bemegyünk hozzá, és akkor tudom először igazán megcsodálni őt! Ő tényleg a mi babánk? Hihetetlen! Egy pici cső segíti a légzését. Az orvos nem mond jókat, egy ideig még itt marad!

A következő napok maga a rémálom! Egyre nagyobb csövek az orrában, végül már egy gép segít, és a kapott diagnózisok egyre rosszabb képet festenek fel előttünk. Miért kell ennek így kezdődnie? Miért pont velünk történik ez? Nem kívánom senkinek ezt, de magunknak sem.

Aztán ahogy lett egyre rosszabb az állapota, úgy lett egyik pillanatról a másikra egyre jobb! A prognosztizált kétheti gép helyett az egész két napig tart, közben megéljük – szerintem minden szülő rémálmát –, hogy gyerek nélkül megyünk haza, miközben látjuk, hogy mások milyen boldogan viszik a saját gyereküket a menőbbnél menőbb hordozókban.

Egyik nap megyünk be, és Abigél sehol! Mi történt? Kicsi híja van az infarktusnak, de jön egy orvos, hogy a baba már jól van, átviszik egy hozzánk közeli kórházba még lábadozni, így nekünk is könnyebb lesz. A feleségem még el is tudja kísérni.

A másik kórházas lábadozás egy hétig tart, nagyon megterhelő főleg a feleségemnek, aki már nagyon szeretne pihenni, és pesztra nélküli anya lenni. Ilyen a gyermekágy első két hete.

Aztán végre hazahozhatjuk! Abigél nagyon haragszik a világra, nagyon nyűgös mindenért, mi is idegesek vagyunk a saját bénaságunkon, de idővel belejövünk, és már alig várjuk a következő gyermek érkezését!

M. P.

Abigél születése anyaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.