igaz történetek szülésről, születésről

1689. nap: Engem itt most tulajdonképpen büntetnek (Fruzsina születése)

1689. nap: Engem itt most tulajdonképpen büntetnek (Fruzsina születése)

Az első szülésem egy intenzív önismereti úton indított el. Tanultam magamról, megértettem összefüggéseket a saját születésemmel kapcsolatban. Olvastam természetes szülésekről, hormonokról, és egyre határozottabban tudtam, hogy a következő babámnak háborítatlan születést és magamnak békés szülést szeretnék. Az első szülésem kórházi tapasztalatai meggyőztek arról, hogy ez a számomra vágyott béke kórházban nem elérhető.

Mindenesetre elindultam a szokásos utakon. Magán nőgyógyász, genetikai ultrahang, védőnő. A magánorvosos tapasztalatok után úgy döntöttem, hogy nem akarok kéthetente húszezer forintért megjelenni az aktuális „feltétlenül szükséges, hogy egészséges legyen a baba” vizsgálaton. Így szétnéztem, és igénybe vettem az állami lehetőségeket. Emlékszem a döbbenetre a nőgyógyász arcán a helyi SZTK-ban, aki megkérdezte, hogy amúgy hova járok terhesgondozásra. Én pedig válaszoltam, hogy: „Ide!” Megkaptam a cetliket, jártam vérvételre, a kötelező ultrahangokra.

Közben rátaláltam a bábákra, akikkel beszélve megnyugodtam, hogy nincsenek extra igényeim akkor, amikor békében szeretném megszülni a babámat.

Teltek, múltak a hetek. Már a 35. héten jártam. Már csak egy hét, és jönnek a bábák szerződést kötni. Már csak két hét, és születhet itthon a babám! Közben folyamatosan lassultam és nehezültem. Minden nehezemre esett, már csak feküdni akartam.

N. elkapott egy tüszős mandulagyulladást. Pár napot lázas is volt. Valószínűleg a láztól elszabadultak és vándorútra indultak a szervezetében a vírusok. És ezt a vírust kaptam el én is tőle, és ettől indult be túl korán a szülés.

Vasárnap este volt. Én lassultam, időnként fájogattam. Nem volt vészes, de azért már éreztem. Közben persze rettegtem. Tudtam, hogy ha ez most a szülés, akkor kórházba kell mennem. Féltem. Féltem attól, hogy bántanak. Féltem attól, hogy bedarál a kórházi protokoll. Féltettem a babámat, hiszen csak 35 hetes és hatnapos volt.

A bábáktól nem kértem segítséget. Pedig a mostani eszemmel már sokkal korábban kérhettem volna tanácsot tőlük. Átvették az ösztöneim az irányítást. A logikus gondolkodásom felváltotta az állatagyam. Megbújtam és kivártam. A testem nem akart engedni, és szépen tette a dolgát, miközben én akarattal próbáltam leállítani a fájásokat.

A közel hároméves Alíz, a „nagy” nem akart aludni. Még megszoptattam, ez persze ráerősített a folyamatra. Közben írtunk egymásnak H-val, a barátnőmmel. Korábban kértem, hogy legyen ő a doulám, amit ő nem akart felvállalni, mert nem tartotta magát kompetensnek, de ígérte, jön, ha vigyázni kell Alízra.

Aztán H. felhívott, és meggyőzött arról, hogy akkor ő jön hozzánk. Én még persze teljes tagadásban voltam. Azt gondoltam, hogy ez még visszafordítható folyamat. De engedtem, hogy jöjjön, ha jönni akar. H. épp akkor ért ide, miután hánytam. Rögtön jobban éreztem magam, ahogy belépett. Beültem a kádba. Kellemes félhomály, beszélgettünk, és még énekeltem is a kádban. Megnyugtatott, hogy velem van.

Most már kicsit összefolyik, hogy utána mi történt. Amire emlékszem, az az, hogy a kanapén fekszem. H. ül mellettem a sötétben. A térdét fogom, mint egy horgonyt a valóságba. N. közben elaltatja Alízt a hálóban a lakás másik végében.

A fájások jönnek, mennek. H. néha emlékeztet rá, hogy ne álljak ellent, engedjem. Így aztán engedem, és közben alszom a fájások szünetében. Az idő végtelen, fogalmam sincs, mennyit fekszem így félálomban.

Nagyon messze járok. Van egy pont, amikor nem hogy beszélni nem tudok már, a szavak sem jutnak eszembe. Képekben gondolkodom. Aztán érzek három felfelé jövő hullámot a hasamban. Mintha a redőnyt húznák fel. Megnyugszom, most már biztos leáll a folyamat, és nem kell még szülnöm.

Aztán egy ponton H. és N. meggyőznek arról, hogy ez most tényleg szülés. Visszafordíthatatlan, és mennünk kell a kórházba. Elsírom és megadom magam. Gyorsan összeszedik, ami kelleni fog, én még egyet elmegyek pisilni. És akkor, ott a vécén ülve pukkanást hallok, és elfolyik a magzatvíz.

A következő 12 percben sok minden történik. Én mégis, mintha lassítva szemlélném, hallgatnám az egészet. Gyors telefon M-nek, a bábának. Megerősíti, amit már tudtunk, ő most már nem segíthet, hívjunk gyorsan mentőt. Újabb telefon, H. győzködi az embert a vonal másik végén, hogy már a kitolásnál tartunk. Én közben olyan hangosan üvöltök, ami elég meggyőzőnek hangzik. Ígérik, sietnek.

Én a konyhában támasztom a pultot, és tudatosul bennem, hogy én ezt a gyereket itt és most szülöm meg. Bár ez már a második szülésem, fogalmam sincs, hogy milyenek a tolófájások, mert a kórházban anno Alízt kinyomták a hasamból. H. valahogy vázolja, hogy körülbelül milyen érzés a tolófájás. Megegyezünk, hogy az pont az, amit most én érzek.

N-t megkérem, segítsen tartani magam. És állva szülöm meg percek alatt a babámat. Hihetetlen euforikus érzés. Most tényleg ÉN szülök, és én tudok szülni, jól tudok szülni. A testem működik! Azóta is erővel, magabiztossággal ruház fel, amit akkor átélek. Önmegerősítés, alkotni tudás. Kevesebb lennék, ha ezt nem élhettem volna át.

H., aki még a doulám sem akart lenni, elkapja a babát, aki kicsúszik a kezéből, és a fenekén landol, amikor a köldökzsinór elszakad. Szegénynek rögtön alkalmazkodni kell. Él és lélegzik, de erőtlen.

H. közben megnézi, hogy lány, örömmel üdvözöljük Fruzsinát. Lefekszem egy matracra a földre, rám rakják és betakarnak minket. Szopni nem akar. Még nincs itt teljesen és furcsán veszi a levegőt.

Telefon M-nek, a bábának, hogy mit csináljunk a köldökzsinórral. Gyorsan el kell kötni, N. kerít egy tiszta cipőfűzőt és elköti a köldökzsinórt. A mentők még sehol, várakozunk. Kb. a hívás után fél órával érnek hozzánk. Biztos nem a dugóban vesztegeltek. Éjjel kettő körül van.

Miután megvizsgálnak, hívják a Cerny alapítvány mentőjét. Ők tényleg öt percen belül a lakásban vannak. A gyerekorvos mielőtt megvizsgálná Fruzsit, megkérdi, hogy eleget volt-e nálam, és udvariasan elkéri. Döntés születik, Fruzsinak légzésrásegítés kell. Kiviszik a gyerekmentőbe.

Engem nem engednek felállni, pedig szívesen megszülném a méhlepényt. Oxitocint kötnek be. Nem ellenkezem, pedig tudom a szintetikus oxitocin mellékhatásait. Nem vitatkozom azon, hogy ez most tényleg kell-e. Minden csupa vér, én is erőtlen vagyok, engedem, hogy ellássanak a legjobb tudásuk szerint.

A két mentős közül az egyik tapasztalt, a másik tapasztalatlan. Folyamatosan magyarázzák neki, hogy mit kell csinálnia. Adatokat vesznek fel, kérdezgetik, hogy mi történt. Valaki megemlíti, hogy amúgy otthonszülésre készültünk volna.

A tapasztalt mentős épp kimegy, így a tapasztalatlan van velem, amikor szólok, hogy valami csúszik ki a hüvelyemből. Ő nem tulajdonít neki jelentőséget, mond rá valamit, amin ő jót nevet.

Találnak kórházat, ahol Fruzsit és engem is tudnak fogadni. Elindulunk a mentőkkel. N. beül a lábamhoz. Így szülés után különösen érzem, hogy milyen rosszak az utak, rendesen rázkódom.

Bevisznek a nőgyógyászatra. Valahogy átkerülök a vizsgálóágyra. Jön egy szülésznő. Szét kell raknom a lában. Széthúzza a szeméremajkaim, és egy undorral felkiált: „Ááááá, repedt!”

Én még eléggé áldozatnak érzem magam, folyamatosan sírhatnékom van, hogy nincs mellettem a babám. Frissen szültem, és nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy megvédjem a nemi szerveimet, és visszakérdezzek, hogy és akkor mi van?

Felületi repedéseim vannak a hüvelyemtől a húgycsövem irányába. De sokkal kisebbek, mint az első szülésemnél, és legalább a gátam ép. (Csak később tudom meg, hogy ha kórházba mentünk volna, a protokoll szerint a baba fejének védelmében az én gátamat biztosan átvágják. Fruzsi feje cseppent sem sérült, pedig gyorsan jött. Szóval az én esetemben feleslegesen vágtak volna.)

Megjön az orvos. Az otthonszülés terveink miatt tulajdonképpen vallatnak, miközben szétrakott lábakkal fekszem a lámpák alatt. Az csak most tudatosul bennem, hogy már a vizsgáló kialakítása olyan, hogy aki a folyosón elmegy, rögtön a hüvelyembe lát.

Az orvos kihúzza a méhlepényt, a szülésznő megnézi. Közben a tapasztalatlanabb mentős előkerül, megkérdik, bejöhet-e, hogy megmutassák neki a méhlepényt. Beleegyezem, és mire eszmélnék, már a szétrakott lábaim között mutogatják neki a méhlepényt. (Az én szemérmem senkinek sem fontos.) Hiányzik belőle egy darab (jó lett volna elhozni, ami otthon kijött). Nagyon összetört, mondja az orvos, bármit is jelentsen ez. Eszembe jutnak a macskaköves utcák a mentőben.

Döntés születik. Küret kell. Azt már nem tudom, hogy az érzéstelenítés miért nem merül fel lehetőségként. Ellátnak a legjobb tudásuk szerint. Bár ez most konkrétan azt jelenti, hogy az orvos egy kanállal kikaparja a méhemet belülről, miközben üvöltök. A szülésznő rám szól: „Csússzon lejjebb! Ne mozduljon! Maradjon csendben és nyugton, nehogy a doktor úr kilukassza a méhét!” Közben diktálja, hogy hogyan lélegezzek. A cél persze nem az, hogy én megnyugodjak és végig tudjam csinálni a fájdalmas procedúrát, hanem az, hogy végre csendben legyek. (M., a bába később persze elmeséli, hogy ha jó az orvos technikája, nem tudja kilukasztani a méhem, akkor sem, ha mocorgok, és ő már látott olyat, hogy nem fáj, amikor csinálják.)

Folyton visszajön az érzés, akárhogy próbálom elnyomni, hogy engem itt most tulajdonképpen büntetnek. N. közben áll mellettem. Fogja a kezem. A jelenlétével segít nekem. Magamba fojtom az üvöltést, amit csak hónapokkal később tudok majd kiadni magamból. Aztán végre vége. Kijön belőlem a hideg fém.

Egy pillanatra fellélegzem és ellazulok, de újra hirtelen összerándulok, ahogy az orvos, anélkül hogy erről előre szólna, belém nyúl a két ujjával. Felszisszenésemet nem érti. „De hát ez csak a két ujjam, maga meg márt szült két gyereket.” Ez az a pont, ahol legszívesebben belerúgnék. N. utólag meséli, hogy készült is rá, hogy lefogjon, mert látta a szememben a robbanást. Nem teszem, és tulajdonképpen hálás lehetnék az orvosnak, mert a düh, amit éreztem, segített felülkerekedni az önsajnálatomon. Gyorsan mérlegeltem, és továbbra is szétrakott lábakkal vettem egy nagy levegőt, amit lassan kifújtam. Nehéz volt elhinnem, hogy nem érti az orvos, hogy éppen most szültem, és ő tulajdonképpen a nemi szervemben kotorászik. Próbálom persze megfogalmazni csendben magamban, hogy honnan is tudhatná. Férfi, sohasem élt át még csak hasonlót sem. De akkor sem tudok felmentést találni.

Kaptam egy öltés a méhszájamra, aztán széthúzta a nagyajkaimat és közölte, hogy a külső repedéseket is varrni kell. Ezt már nem engedem. (Még jól emlékszem a sosem felszívódó varratok dörzsölésére az előző szülésnél.) Az orvos meglepődik, láthatóan nem szoktak vele vitatkozni ilyen kérdésekben. N. rákérdez, hogy miért kell ölteni, az orvos újra széthúzza a nagyajkaim, hogy lássa a repedést, nekem borzalmasan fáj. Végül megbeszélik, hogy tulajdonképpen szebben gyógyulna akkor, ha varr. Azt akarom, hogy legyen már vége ennek! Végül az orvos belátja magának, hogy csak esztétikailag lenne fontos a varrás. Ez az a pont, ahol újra határozott nemet mondok. Végre vége.

Aztán lassan kiürül a szoba. N. átmegy Fruzsinához, aztán hazamegy megnézni Alízt, és behozni, amit még kell. A szülésznők és az orvos is kimennek.

Legszívesebben rögtön rohannék Fruzsihoz, de még feküdnöm kell. Aztán végre letelik az idő, visszaér N. Felkelhetek. De még tolószékbe kell, hogy üljek. Már éppen indulnánk, amikorra előkerül az orvos, és még hosszasan nézegeti a papírokat. Nem tudom eldönteni, hogy csak ennyire alapos az adminisztrációban, vagy ez az a pont, amikor a hálapénzt kellene, hogy odaadjuk. Némán várjuk, hogy befejezze az olvasást, aztán már rohanunk is. Lepakolunk egy szobában, és végre mehetek a babámhoz.

Fruzsi nem kapta meg a placentában lévő vért, és még sokat is vesztett. A fertőzés is jól látszódott a véreredményein. De a lehető legjobb kezekben volt. Percről percre jobban lett. A csecsemőintenzíven dolgozók hozzáállása pedig maga volt a csoda. A mai napig nagyon hálás vagyok nekik minden kedves szóért, biztatásért. Az orvosok itt tényleg partnerként kezeltek.

Bár előző nap még szoptattam Alízt, most fejnem kell, hogy újra beinduljon a tejtermelés. Az orvosok úgy döntenek, hogy kell adni tápszert, viszont amit fejek, biztosan odaadják neki a nővérkék, és amint lehet, meg is szoptatom. Fruzsi végül megúszta a vértranszfúziót. Szépen javult a fertőzés. A tetőtől talpig ultrahang szerint semmi sérülése nem lett az eséstől (még egy lila foltja sem).

Közben persze a gyermekágyas osztályon a napi vizitek alkalmával megkapom, hogy mennyire felelőtlen vagyok. Egy orvos (talán főorvos) hozzám is vágja, hogy mindenkinek joga van biztonságban megszületni. Csak nyelek egyet, hiszen nem egy kerekasztal-beszélgetésen vagyunk. Így végül nem mondom el neki, hogy ebben teljesen egyetértünk. Csak nyilván abban nem, hogy kinek mi adja a biztonságot.

A küretet csináló orvos is benéz hozzám a második napon. Meglepődik, amikor mondom, hogy már nem érzem a repedéseket. Gyönyörűen gyógyulnak. Arról, hogy hogy éreztem magam, miközben ellátott, semmit sem mondok neki. Nincs rá energiám, hogy ezzel foglalkozzam. Kimerült vagyok a háromóránkénti hosszú sétáktól a csecsemőintenzívig és vissza, a szoptatástól, fejéstől és a kevés alvástól. Csak az érdekel, hogy a babám jól legyen.

A szobában hárman vagyunk, és úgy az egész osztály elég rossz állapotban van. N-t később elküldöm vécépapírért, mert eszembe nem jutott hozni sajátot. Arra is csak a második nap jövök rá, hogy a mosdóban a szappan, amit eddig használtam, tulajdonképpen az egyik szobatársamé.

Fruzsi a harmadik nap már olyan jól van, hogy velem lehet a szobában. Persze nem tudunk folyamatosan együtt lenni. Az egyik csecsemős teljesen felháborodik azon, hogy ott akarok lenni a fürdetésnél. Nem érti, hogy ezt most miért. És azt sem érti, hogy nem az ő munkáját akarom nehezíteni, hanem csak a babámmal akarok lenni. Kénytelen vagyok újból feladni az elveimet. Félek, hogy valahogy keresztbe tenne, ha nagyon kiállnék az igazamért. Megbeszélem Fruzsival, hogy most még egy kicsit elviszik, de amint hazamegyünk, már nem lesz ilyen.

Harmadik nap estére megvannak N. laborleletei. Streptococcus-fertőzés. Besétálok a csecsemős nővérhez, hogy szeretnék majd a gyerekorvossal beszélni. Körberöhög, hogy mit képzelek. Aztán persze elmondja, hogy itt nincs orvos, csak holnap reggel tudok vele beszélni, ha nem túl sürgős, és továbbra is kineveti az aggodalmaim.

Másnap a gyerekorvossal beszélünk. Ő továbbra is teljesen partnerként kezel. Utánakérdez és -néz, hogy konkrétan az a Streptococcus-törzs, ami N-nek volt, hogyan hat a babák légzésére. Miután megtalálta az információt, hogy mázlink van, ez nem a légzésleállást okozó törzs, külön megkeres, hogy elmondja ezt nekem. Közösen döntünk abban is, hogy Fruzsi és én bent maradunk még egy napot, mert Fruzsi a besárgulás határán áll. Nagyon mennék, de nem akarok kockáztatni.

Végül öt nap után suhanunk haza. Szépen süt a nap. Aznap este már négyen bújunk össze az ágyban.

Fruzsi még hetekig igényli a folyamatos testkontaktust. Most jól jön a nővérével szerzett hordozási rutin. Még hetekig kap vaspótlást is.

Aztán szépen lassan elrendeződik minden. Beálltunk egy új egyensúlyra és feldolgoztuk azt, ami velünk történt.

M. E.

Alíz > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.