1668. nap: Nem ilyen születésnapról álmodtam

A kisfiam (V.) születésének történetét azzal fejeztem be, hogy az öröm mellett egy kis adag megbúvó félelem maradt bennem a következő szülést illetően.
Amikor nem sokkal V. egyéves születésnapja után kezemben tartottam az újabb pozitív tesztet, elfogott a rettegés. Hogy fogok kettővel bírni, hogy fogok kettőt ugyanúgy szeretni?! Talán ez a félelem is volt az oka a rettenetes rosszulléteimnek, három hónapig élő halott voltam.
Nagyon korán, nagyjából a 12. hét körül már éreztem a kislányunk mozgását, s ezen a ponton múlt el a szorongásom és a rosszullétes időszak is. Innentől tudtam beengedni őt az életünkbe, s nemcsak hogy elfogadtam, hogy négyen leszünk, de elkezdtem őt rettenetesen várni. Hiába volt tervezett baba, nagyon megijedtem a jövetelétől.
Innentől a várandósság a terhességi diabéteszt leszámítva problémamentesen zajlott. Teli voltam energiával, s a diétának is köszönhetően remekül éreztem magam a bőrömben.
A terv ugyanaz volt, mint ami már az első babánál bevált. Terhesgondozás az orvosom magánrendelőjében, szülés a szülésznőmmel (K.) az I. kórházban. Ennek megfelelően a 36. héttől CTG-re a kórházba mentünk.
A kiírt dátum kilencedike volt, én előző hónap 22-én töltöttem a 30. születésnapomat. Arra vágytunk a kezdetektől, hogy L. baba születésnapi ajándékként érkezzen.
Az utolsó pillanatban derült ki, hogy M-nek Londonba kell utaznia tíz napra munkaügyben, 23-án érkezett haza. Erre a tíz napra még a jósló fájások is elmúltak, semmi jele nem volt annak, hogy L. meg akarna születni. Elmúlt az egyedül töltött szülinapom. L. egyre kevesebbet mozgott, s ahogy M. hazaért, visszatértek a jósló fájások is, egyre intenzívebben és sűrűbben jelentkeztek. Az járt a fejemben, hogy rákészül a nagy útra, megvárta az apját, és még 23-án vagy 24-én megszületik.
Huszonnegyedikén délután mentünk a soron következő CTG-re. Fölkeltettem V-t az ebéd utáni alvásból, felöltöztünk, villamosra szálltunk, s berobogtunk a kórházba, én az egyre erősödő jóslók miatt már meg-megálltam pihenni. Aznap reggel kezdett aggasztani a kevés mozgás. A vizsgálat alatt már nem tudtuk mozgásra bírni L-t. Közben befutott M. is. Lementünk a büfébe egy csokiért, hátha arra fölébred.
Visszamentem CTG-re, még mindig semmi. Irány az ultrahang. Hazaküldtem a fiúkat, s mondtam, hogy ha végeztem, megyek én is. Az ultrahangon az orvos mindent rendben talált. Rettenetes, lekezelő stílusban kioktatott, majd visszaküldött CTG-re, bekötöttek egy glükózinfúziót, s vártunk egy keveset, de így sem történt semmi.
Jött az undok ultrahangos doki, s kimondta az ítéletet: „Tegyünk pontot ennek a terhességnek a végére!” Soha nem felejtem el ezt a mondatot. Beleégett a lelkembe. Én megkérdeztem, hogy milyen módon. Ő flegmán rávágta, hogy császármetszéssel.
Egy rémálmom vált valóra. Fölhívtam M-et. „Visznek a műtőbe.” Ennyit tudtam elzokogni neki a telefonba, a többit már a szülésznő tudatta vele. Még Anyut hívtam föl, de ő addigra már értesült M-től a történésekről. Magamon kívül voltam, zokogtam és kiabáltam. Ez lehetett az oka, hogy végül az altatás mellett döntöttek. Még kértem őket, hogy egyből megkaphassam. Rendben, mondták.
Majd arra ébredtem, hogy „baj van a babával”: „Apgart sem tudtunk csinálni”. Mire letoltak a szobába, már ott volt M., V. és Anyu. L-t már csak intubálva, lélegeztetve, inkubátorban láthattam, egy Cernys mosolygós doki elhadarta, hogy mi történt nagyjából, és hogy elviszik a kisbabám, de egy fényképet hagynak nekem róla.
A többit nem részletezném. A B. klinika NIC-es orvosainak és ápolóinak áldozatkész munkájának köszönhetően L. ma jól van, vidám, mosolygós, anyatejes baba. Két hét után hozhattuk haza, kilencedikén, csütörtökön, az eredetileg kiírt napon.
A mai napig hibáztatom magam a történtekért. Miért nem gondoltam rá, hogy baja lehet, s azért nem mozog? Hol volt az anyai megérzés? Igyekszem előre nézni, s remélem, hogy még ha az első születésnapját nem is, a többit talán majd sikerül ünnepnek éreznem.
J. R.
1. gyermek születése >>>
3. gyermek születése >>>