igaz történetek szülésről, születésről

1648. nap: Szülés a megszelídített kórházban (Maja)

1648. nap: Szülés a megszelídített kórházban (Maja)

Huszonnyolcadika. Ez a nap lenne a terminus napja. Szép nap, páros szám, rímel a hóra a nap: 08.28. Ráadásul ezen a napon éjszakás az a dúla-szülésznő, akit szeretnénk, ha segítene nekünk. Sajnos már nem tudott elvállalni minket, így már csak a szerencsés időzítésen múlik, hogy vele szülhessünk.

Maja-babát 27-én kérlelem, itt az ideje, hogy búcsúzkodjon a belső meleg, sötét védőburoktól, ami már kilenc hónapja öleli, táplálja. Itt az ideje, hogy kijöjjön, itt leszek vele, vigyázom őt, és meg fogja látni, hogy kint több a hely, jobb lesz.

Ezen a napon már több jelet is kapunk érkezésére. Szentendrei, leányfalvi sétánk során két Majával is találkozunk, előtte sosem. Egy kutya rohan oda hozzám, megszagol futtában, majd fut tovább, vissza a gazdikhoz, akik ingerülten kiabálják utána: „Maja, gyere ide!” Összenézek férjemmel mosolyogva.

Aztán a kedvenc csokibárunkban megrendeljük a szegfűszeges fahéjas forró csokinkat. Mondja az eladólány: „Akkor két maja csoki lesz”. Mindig is ezt szoktuk kérni, de még senki sem mondotta nevén: maja csoki.

Késő este otthon gyertyafényes meleg fürdőt veszek, énekelek Majának: finoman, kedvesen győzködöm őt, magamat, magunkat a búcsúzásra, az indulásra. Egy vágyam van, természetesen, háborítatlanul szülni, hogy Maja békésen, harmóniában jöjjön a világra.

Hajnalban szúnyog ébreszt. Kelek fel, hogy kimenjek a mosdóba. Zutttty. Meleg víz önt el. Megrepedt a magzatburok. Páromnak kipattan a szeme, mosolyog: a szeme még a szájánál is jobban. Máris kezd pakolni, indulásra készül. Én visszaintem, csak lassan, nem kell sietni. Pár óra múlva írok egy SMS-t a választott doktoromnak, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, majd bejövünk, amikor már rendszeresen a húzódások. Ő jelzi finoman, hogy lassacskán el kéne indulnunk.

Lassacskán indulunk, húzom az időt. Dugóban ülünk, kamionok, Hungária körút, minden feltúrva. A kórház szülészeti ajtaja nem akar kinyílni. Izgulok, félek, nem szeretném, hogy elvegyék az irányítást a testünktől.

Az ügyeletes nappalis szülésznők lerohannak minket a papírokkal, paragrafusokkal, itt meg itt írjam alá… majd számolnak: a kórházi protokoll szerint már szülnöm kéne: a hat óra letelik; majd ők „segítenek”: infúzió, méhfelpumpáló ballon… nem is tudom tovább hallgatni. Nem írom alá a papírt. Én nem így akarok. Nem mehetünk haza, mert már megvizsgáltak. Leáll a kezdődő vajúdásom…

Kéne egy nyugalmas szoba a zsúfolt folyosó helyett. Az alternatív szülőszobát szeretném. Megvárom a választott orvosomat, és vele megbeszélem. Nem értenek a kórházban, de én tudom: ez a helyes döntés. Várok, egyszerre vagyok riadt, de érzem, erős vagyok. Tudom, hogy együttműködőnek és határozottnak kell lennem. Beleegyezem abba, hogy adjanak antibiotikumot a fertőzésveszély miatt, de cserébe időt és nyugalmat kérek. Majdnem elájulok, miközben szúrják be a kanült a csuklómba. Itt akad egy kisebb affér a szülésznőkkel, akiknek nem a legfinomabb a stílusuk az adott pillanatban…

Igyekszem ura lenni a testemnek. Megérkezik végre a doktorom. Átkarol, elmondom neki, mit szeretnék: időt, nyugalmat, bizalmat a testünkhöz, mert erősek, egészségesek vagyunk. Ő halk hangon, nyugodtan beszél, mint mindig. Megkapjuk az éppen felszabaduló alternatív szülőszobát és pár órát, hogy ismét elkezdhessek vajúdni.

Kicsit hűvös van, de besüt a nap. A napfényre húzódom, halk zene szól. Vajúdok a gömbön, a bordásfal mellett kötélbe kapaszkodva, párom karjában, jógamatracon, mindenhol, mindenhogy… Bizakodóak vagyunk. Minden egyes hullámnak örülünk.

Pár óra múlva megvizsgálnak… Majd megint. A doktor úr délután három óra felé közli, hogy valószínűleg „fájásgyenge” vagyok, kéne egy kis rásegítés: oxitocin. Nem nagyon szeretném. Majd a nappalis szülésznő is bejön. Már kedvesebb. Azt mondják, így nagyon elhúzódhat a szülés, és ezzel többet kockáztatunk: egy maratont lefutni úgy, hogy előtte fél napot egy helyben futottunk, veszélyes lehet a célvonal előtt. Elhatározom, együttműködő leszek, de több beavatkozást nem szeretnék. Megkérem a testemet, hogy fogadja el a külső segítséget, és adja össze az oxitocint a belső termelésű szeretethormonnal. Az orvos megdicsér: nagyon szépen reagál a testem. Elkezdünk tágulni.

Fekszem a tatami szőnyegen, férjem mellettem, fogom a kezét, támasztja a lábam. A fájásgörbe felszökken. Maja szívhangja halkan, bizakodóan csipog folyamatosan. Erős. Belemerülök a hullámba, érzem, hogy az utolsó cseppig feloldódom a pezsgő hullámban. Teljesen. Lélegzem. Mély hangon mondom: húúúúúú. Az arcom laza. A napfényes Adria hullámzása van előttem. A nyolc hónapos jóga (bodyart) testtudatos erejével felvértezve lélegzem és csak lélegzem, lazítom az izmaimat.

Kérem férjemet, hogy meséljen a vörös nyíló rózsáról. Több hullámon keresztül kérem: „Meséld a nyíló rózsát!” Kérdi: „Ugyanazt?” Ismétlem: „Igen”. Két hullám közben elmosolyodom magunkon, milyen jó lesz majd ezen nevetni később. Benne vagyok a hullámzásban, érzem, megadóan feloldódóm minden hullámzásban. Csak itt és most van és elfogadás.

Két óra múlva, öt óra felé sajnos felteszek egy kérdést, amit nem kéne. „Hol tartunk?” A nappalis szülésznő közli, jól haladunk, talán még a mai napon megleszünk. Ezt két hullámzás közben gyorsan kiszámolom, hogy még legalább hét óra. Kiesem a transzállapotból. Most már csak a légzésre koncentrálok, és arra, hogy ne álljak ellent a fájásnak, hanem az utolsó sejtig oldódjon fel a testem benne. Úgy érzem magam, mint a pezsgőtabletta a pohár vízben. Szétmállik, pezseg, feloldódik minden sejtem. Mélyen lélegzem, laza az arcom, lazítom az izmaim. Páromat kérem, lélegezzen velem szinkronban. Lélegzik.

Este bejön az éjszakás szülésznő, akit választani szerettem volna. Nagyon örülök neki, tudom, vele fogunk szülni. Mondom is neki mosolyogva, a sors is így akarta. Ő is mosolyog, nagyon kedves. Tudom, biztonságban vagyok.

Doktor úr kint ül egy fotelben a szobám előtt. Időközönként bejön, főleg, ha egy hangosabb „húúúú” hagyja el a számat, kedvesen megsimogat, kezet csókol, megdicsér: „Minden rendben megy”, „Egy igazi hős”. Jólesik. Nem tudok mozogni, csak egyik oldalról lassan a másikra átfordulni. Mélyen lélegzem.

2_MajacsaladÉjszaka tíz óra körül már nagyon feszülök, fáj. Úgy érzem, szétrepedek, szétrobbanok. Még egy vagy két óra a célegyenesben. Ez most nagyon soknak tűnik, pedig az idő elvész az itt és most pillanatában. Csak a sólámpa ég a szobában, halkan duruzsol a zene. Párom kitartóan lélegzik velem a tatami szőnyegen, támogat testileg-lelkileg. Lassan holnap lesz. Kérem Maját, még ma szülessen meg.

Hirtelen másfajta hang jön ki a torkomból. A doktor és a szülésznő is bejönnek. Szülünk. Mosoly és béke van az arcokon. A férjemet megkérem, üljön mögém, és a térdeire támaszkodom, ahogy nekidőlök a hátammal. A szülésznő olajoz. Gátvédelemmel szeretnék szülni. Megkérem a „doktorbácsit”, hogy fogja meg a talpamat, közben bejön egy néni, aki majd le fog mosdatni, ő magától megtámasztja a másik talpamat kedvesen. Mindenki halkan, keveset beszél, mosolyognak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A szülésznő elmondja, hogyan lélegezzek, tartsam bent a levegőt, egy hullámzásra, kettőt nyomjak lefelé. Ő már érzi a fejecskét. Megpihen a testem. „Addig fonogatom a haját” – mondja kedvesen. Nevetünk.

Várom a következő húzódást. Jöjjön már! Végre itt van. Maja fejecskéje már kint van. A legcsodálatosabb dolog történik meg: beszél. Még nem született meg teljesen, de már köszönti a világot. Nyugodt, nem sír.

A következő hullámzással már meg is születik a teste is, és azzal a lendülettel már a mellkasomon nyugszik a félhomályban. Köldökünk még össze van kötve, amíg pulzál. Majd a kedvesem vágja el. Maja átölel, nagyon szép a bőre, már át is fordítja hajas fejecskéjét egyik oldalról a másikra. Így öleljük egymást egy órán keresztül.

Nagyon hálásak vagyunk a szerencsénknek, annak, hogy sikerült megszelídítenünk a kórházat, hogy a legjobb emberek segítségével szülhettünk békében, háborítatlanul, végül is természetesen.

M. J.

Véletlenül kiválasztott mesék.