igaz történetek szülésről, születésről

1644. nap: Nagyvizit (Hanna születése)

Megjelent: 2015. ápr. 6.

Sosem bíztam az orvosokban, otthonszülést akartam. A védőnő el is mondta mit, hogyan, merre. Elkezdtem nézelődni. Környékünkön nem találtam bábát. Így elfogadtam a tényt, kórházba kell majd menjek.

Rengeteget készültem rá, olvastam történeteket, beszámolókat. A környezetem csak elrettentő dolgokat mesélt. Nem hittem nekik. Kell lennie ennek szép részének is. Nem szólhat csak fájdalomról s szenvedésről. Vagy mégis, s így első babával majd megtudom? Én is kijelentem, hogy soha többet? Féltem, vártam, reméltem. Ha otthonszülésről hallottam, megnyugodtam. Ezzel szemben a kórházi statisztikák elrettentettek. Nem volt mit tenni. Úton volt kis csöppségem.

Gondoltam, kijátszom valahogy, hogy „véletlenül” nem érünk be. De mikor a 28. héten ötperces „fájásokkal” (nekem nem tűnt annak, csak pocakkeményedésnek) rohantunk a kórházba, rájöttem, nem merem megcsinálni, hogy legalább egy tapasztalt, hozzáértő személy ne figyelje őt.

Szülőszobára kerültem. Az NST folyamatos „fájásokat” mutatott. Minden lépésnél rettegtem, hogy hozzám jönnek, s kiveszik belőlem. Szerencsére a magnéziuminfúzió segített, s benn maradt a pici. Onnantól szigorú pihenés. A 36. hétig szinte fel sem keltem.

Ekkor elmentem szülőszoba-látogatásra, találkoztam a fogadott szülésznőmmel. Látva a szobát, a felszerelést, még jobban megijedtem a kórháztól, szüléstől. (A pontot az i-re az tette fel, hogy a szülőágyon megláttam a hevedereket. Minek az? Nem akarom, hogy lekötözzenek!) Elmondtam a szülésznőnek, hogy amennyire lehet, természetes szülést szeretnék. Mondta, hogy sok mindenről nem ő dönt, de amit tud, megtesz.

Eljött az ötödike. (Menstruáció szerint ez volt a nagy nap, de a 12 hetes ultrahang alapján módosítva lett 17-re.) Nem indult. S kezdtem aggódni, hogy indítani akarják. Volt orvos, akivel összevesztem, hogy a 17. a jó dátum, ő ragaszkodott, hogy túlhordom. Nem engedtem. A 18-át meg akartam várni.

Tizenötödikén reggel úgy éreztem, nem bírok elmenni a napi NST-re. Erőt vettem magamon, s mégis eljutottam. Ott mondták, hogy nem mozog. Hiába mondtam, hogy eddig mocorgott, nincs semmi baj. Az ultrahangon a doki nem látott bajt, így megúsztam, hogy befektessen.

Délutánra megint rendszereződtek a jósló fájások, mint a 34. hét óta oly sokszor. Nem is figyeltem rájuk. Viszont mikor este a fürdés közben erősödni kezdtek, tudtam, ez lesz az a nap. Vártam, hívtam szülésznőt, hogy álljon készen, majd szólok, ha bemegyünk.

Párom addig nyaggatott, hogy induljunk már, míg beleegyeztem. Le is állt minden a kórházban. De már nem volt vissza út. Szerintük is túlhordtam, így irány a szülőszoba, várunk, hátha megint elindul. Szerencsére így is lett.

Tizenhatodikán hajnali egykor már szépen jöttek az ötpercesek. Senki nem volt benn, csak a párom. Nem vizsgálgattak, félhomály volt. Az NST szinte végig rajtam, mert mindig leesett a pici szívhangja a minimumra. Elkezdtem rettegni megint a császártól, de próbáltam elhessegetni a gondolatot, s csak magunkra figyelni. Labdára ültem, zuhanyoztam, sétáltam.

Aztán elfogyott az erőm, álmos voltam, már lassan egy napja ébren (mert persze előző nap valamiért nem tudtam éjjel aludni). Nagyon hideg is volt. Bebújtam az ágyba. A szülésznő hozott felmelegített cseresznyemagpárnát, hogy öleljem, az is melegít. Hát a derekamnak nagyon jó volt. Máshol nem is éreztem a vajúdást, csak a derekamban.

Hatkor jött a doki, megvizsgált. Kétujjnyi, nagyvizit után burkot repeszt. Totál kiakadtam, hogy még csak itt tartunk. Pihenni akartam, újult erővel újra nekikezdeni. Néha már végigaludtam egy-egy fájást.

Nyolckor jött a nagyvizit. Ki tudtam volna futni a világból, amikor beállítottak vagy tizenöten, de nem volt mit tenni, ez kórház, s nem az otthon. Bő háromujjnyi, burok repedt magától. Máris? Ilyen gyorsan? Nem készültem még fel rá. De már hozták is az oxitocint, hogy gyorsítsák. Nem akartam, de nem volt mit tenni. Innentől nem emlékszem szinte semmire. Teljesen elment az önkontroll, a befelé nézés. Párom utána elmondta, folyamatosan azt kérdeztem, jól van-e a kicsi, s követeltem, vegyék ki az infúziót.

S hirtelen visszatért minden, már feküdtem (előtte elvileg már csak ülve volt jó), s nyomtam kifelé a kicsit. Megéreztem a fejét, s az ugrott be, nem akarom kiengedni, de ő már nem maradt benn. Kidugta buksiját (9.42). Szóltak, ne nyomjak, levették a duplán rátekeredett köldökzsinórt a nyakáról. Kibújt a teste is. Nem sírt fel, leszívták a tokát, orrát, s elvileg itt sírt. Én meg se hallottam. Apa elvágta a zsinórt, s rám rakták.

Egy csoda volt, s azt gondoltam, ezt most azonnal még egyszer. Rakják vissza belém. De ő már kúszott is, s szopizott. Ez egy újabb csoda volt, s már csak gyönyörködtem benne.

Majd az idillt megtörte, hogy a lepényt hirtelen kirántották belőlem, a doki elkezdett ellátni, s már a hátam közepére sem kívántam őket. Csak a lányomra akartam figyelni. Majd mondták, hogy fázhat (én is majd’ megfagytam betakarózva is), s elviszik mérni, öltöztetni. Odaadtam nagy nehezen, Apa ment vele.

Kérdeztem a szülésznőt, volt-e valami jel, hogy túlhordtam. Mondta, hogy semmi, s a 2850 gramm, 50 cm sem azt bizonyítja.

Utána kérdezgették, na, lesz még egy? Mindenkinek rávágtam, hogy persze. S mindenki csak csodálkozott.

Már féléves. Még néha vannak rémálmaim a dokik miatt (főleg a nagyvizites csapat). Megfogadtam, a következőt itthon szülöm, bármi áron. Ha kell, elköltözök, hogy legyen a közelben bába. Viszont így is csodálatos élmény, s már nem is értem, miért féltem tőle.

P. R.

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.