igaz történetek szülésről, születésről

1594. nap: Egy kis szappan belecsöppen (Jónás)

Megjelent: 2015. febr. 15.

Nem akaródzik megírni. Jó, hogy formátlanul kavarog bennem…

A kilenc hónap várakozás alatt folyton a testem szabta határokkal szembesültem. Meg kellett tanulnom nemet mondani; hogy nem csinálhatom mindig azt, amit elterveztem, mert fizkailag nem vagyok rá képes. Rengeteg lemondott program. Bármi történhetett, elaludtam este nyolckor. Viszont hajnali három körül mindig felébredtem, és virrasztottam egy-két órát.

A 30. héttől már nagyon nehezen jártam, biztos voltam benne, hogy a kiírt napnál sokkal előbb fogok szülni. Aztán csak betöltöttem a 39. hetet. Pénteken mentem vizsgálatra M-hez: „ma még biztosan nem, de három nap múlva már akár…”. P-vel megbeszéltük, hogy ha addig nem történik semmi, szerdától mindenképp itthon marad. Próbálom elvégezni az összes utolsó simítást: ágyakat húzok, pelenkát vasalok, félkörömnyi foltokat sikálok. Megrendelem a kedvenc szappanjaimat P. munkahelyére futárral, így már kedden nálam lehetnek.

Jaj, csak ismerjem fel a jeleket és tudjak időben szólni, ezúttal bábával szeretnék szülni!

Hétfőn szülőire kellett volna mennem, de délután úgy döntöttem, hogy elég volt elhozni Samut az oviból, nem megyek már sehova. Inkább elkezdtem a babatakarót kötni. Közben egyszer olyan erős keményedést éreztem, hogy könnybe lábadt a szemem, pedig nem fájt. Belém hasított a gondolat is: lehet, hogy most? Aztán minden ment tovább, ahogy szokott: esti rutin, ágyba ájulás.

Szokás szerint felébredtem hajnalban, viszkettem a kolesztázis miatt, kötögettem, hogy mielőbb vissza tudjak aludni. Csakhogy rendszeres összehúzódásaim voltak, tízpercenként jöttek. Még annyira sem fájtak, mint a jóslók három hete. Rögtön jelentkezett is a szkeptikus-bizonytalan én: és ha ez még nem is az? Fel sem ébresztettem a férjemet. De azért kezdtem izgulni. Visszafeküdtem én is aludni, közben méregettem az időt; kicsit lassult.

Valamikor reggel telefonáltam M-nek, de elsőre nem vette fel, aztán meg nem ő szólt bele, hanem valaki más, hogy ő most nem ér rá. Óóó. Sebaj, hívom E-t. Valami van, de még nem biztos, ááá, nem kell jönni még, majd még beszélünk.

Aztán indul a reggel: Samut óvodába indítani; ma nagy nap van, mennek az iskolába, megnézik az elsősöket. Majd érte kell menni tízre, ne menjen vissza az oviba, mert mindenáron itt szeretne lenni a kisbaba születésénél.

Ahogy talpon vagyok, erősödnek az összehúzódások, fájdalmasabbak is állva, próbálom mérni, de mindig akad valami tennivaló. „Pont ma vagyok 33 és fél éves.” „Igen, ez már nekem is eszembe jutott. Jól tudsz időzíteni.” „Én?!” Samu, Apa el.

Irány a kád, nézzük meg, mi lesz a forró vízben. Semmi, ugyanaz. Közben ébred Léna, oda kell mellé feküdni. Fekve enyhül. P. visszaér. Felhívom a szomszédasszonyt, hogy akkor kéne mára a csecsemőmérleg. „Ó, csak nem? Figyelj csak, ha Léna szeretne, átjöhet Vencussal játszani.” „Szeretne; azt mondja, majd szóljunk, ha már megszületett a kisbaba.”

Közben nekiállok a túrótortának, kitaláltam egy újfajta alapot neki, csokit kell hozzá olvasztani, ezzel-azzal összekeverni, közben pultra dőlni, fájást méregetni. Így kicsit lassabban halad, mint gondoltam. Mármint a torta. Apa elindul Samuért. Azt írja a könyv, hogy a vajúdás kezdeti szakaszában még képes vagyok összetetten és összefüggően fogalmazni. Hát akkor tuti, hogy az elején vagyok még; nagyon bonyolultan is le tudom írni, mi van velem éppen. Lehet, hogy nem is kéne még idehívni senkit. Tortaalap összekeverve, hűtőbe be, maradék hozzávalókat elpakolom. Ezt a hülye tabletet meg elteszem a „contraction timer” alkalmazással együtt, mert már hatvanadszor nyomom rosszul, vagy nem nyomom sehogy, így – meg amúgy is – semmi értelme az egésznek.

Lehet, hogy még nem tartunk sehol, de most már nem szeretnék egyedül lenni, úgyhogy tíz körül felhívom megint E-t: „Szia, elindulsz?” „Igen, persze, jövök máris.” Na, ezt jó bonyolultan megfogalmaztam… De erre majd csak később fogok rájönni. Most még azt hiszem, hogy számít, mi folyik a fejemben. Lehet, hogy szólni kéne É-nek? Majd megkérdezem E-t, ha ideér. Fel kéne még mosni, behozom az új felmosófejet, és azzal a mozdulattal levágom a vödörrel együtt az előszobapadlóra. Nem mosok fel! Arra is csak később jövök rá, hogy jé, ez valami fordulópont, ami Léna születésekor is eljött, hogy akkor most már engem nem érdekel semmi, semmi más.

M. hív, hogy most már tud, jöhet-e még. „Hát persze, ha még ideérsz.” Ezt is milyen hülyén mondtam, ha még ideérsz…, persze, hogy ideér, max addigra megszülök. Megyek is a jó meleg fürdővízbe. Nagyon jól érzem magam, nem is fáj, bár ez most éppen elég kellemetlenül hosszúra nyúlt, de simán bírom hang nélkül is. De jó, megjött E., milyen halkan jött be, alig lehetett észrevenni. P. és Samu is éppen most érkezik. E. szívhangot hallgat egy összehúzódás alatt, Samu asszisztál. Ez most annyira nem fájt, hogy inkább kiszállok a vízből, nehogy leálljon nekem az egész folyamat. Most már jó lenne a végére érni. A kezdetnek.

E. segít kiszállni, milyen kedves. Eljutok a konyhapultig, meg kell ott állnom, ez most nagyon fáj. E. olajokat, hősugárzót kér, P. segít, mindent hoz, ad. Hősugárzó? Aha, nemsokára megszületik a kisbaba. ???. „Most lehetsz az átmeneti szakaszban a kitoláshoz, ilyenkor lehetnek kicsit nagyobb szünetek.” „Azt tudom, de a kitoláshoz?! Én, most? Azt hittem a vajúdás aktív szakasza jön még csak.” „Hát, nem úgy néztél ki az előbb.”

Még kettő olyan erős fájás jön, mint az előző, az egyiknél érzem, hogy valami megpattan odabent, de nem folyik víz. Még. És tényleg, most meg már az ismerős „tolófájás” jön, ami annyira fáj, hogy muszáj üvöltenem, ahogy a torkomon kifér. Minden egyes fájás olyan, mintha valami átszáguldana rajtam; érzem, ahogy közelít abból az irányból, amerre a fejem van, bemegy a torkomon keresztül, és szét akar feszíteni. M. is megérkezik halkan a második, harmadik körül(?). E. szívhangot hallgat, M. vizet ad. Milyen jó, hogy itt vannak!

Samu hol az egy, hol a másik szobában vészeli át az üvöltéseket, s néha bekiabál: „Na, megvan már?”

Fogy az erőm, már vagy nyolcszor végigsöpört rajtam ez feltartóztathatatlan örvény, és nem történt semmi. E. azt mondja, adjak a következőnél egy kis erőt a kisbabának, hogy ki tudjon bújni. Oké, próbálok valamit csinálni, de még annyira sem történik semmi, mint eddig. Csak visszavett a magától érkező erőből a hozzáadott erőlködésem.

Érzem, hogy pozíciót kéne váltani, mert ez így nem megy semerre, de nem tudok mozdulni. Kortyolok vizet, felnézek, látom, hogy P. ott áll, szeretnék valahogy belekapaszkodni, de szólni sem tudok. E. ekkor azt javasolja, álljak fel, P. üljön mögém és tartson hátulról; ő lett a szülőszék. De még le sem ül, már jön is a következő fájás. Úristen, milyen erős, és mintha sosem akarna befejeződni. És iszonyúan fáj, de már érzem is, hogy csíp, és tudom, hogy egy pillanat múlva kint lesz a feje. És valóban.

Samu pedig megjelenik telefonnal a kezében: „Apa, csomagod jött.” „Ööö, mi, hol? Csak nem itt van a postás?” P. kapcsol: tegye le a portán. Jaaa, a szappanok, a kedvenc szappanjaim, amiket odakértem futárral a munkahelyére, hogy mielőbb megkapjam őket. Így csak két hét múlva kerülnek majd hozzám…

Egy perc múlva viszont már a karomban is tarthatom a legfrissebb családtagunkat. Felfoghatatlan.

Kis szupermenként repült erre a világra, jobb kezét az arca előtt tartva. Nem okozott semmiféle sérülést, viszont lehet, hogy ezért tartott ilyen „sokáig”? Másfél órája szóltam E-nek, hogy induljon. Pont, mint négy éve; megint nem tudtam előbb kapcsolni. Csak ezúttal gyorsabb volt a segítség.

Zs. J. B.

Samu > > >
Léna > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.