igaz történetek szülésről, születésről

1588. nap: Születési idő: 15 perc

Megjelent: 2015. febr. 9.

„Halló! Szia, Zsófi… Nem, nem vagyok fáradt, csak éppen mosogatok. Alig férek oda a mosogatóhoz, Palkó meg rángat. … Nem, még nem szülök, csak te vagy ma a 150., aki megkérdezi. Már ég a fülem a telefontól… Tudom, hogy szent ma kellene szülnöm, de mit csináljak, ha nem érzek semmit? Pedig ötkor nekiálltam fát hasogatni, hogy legyen már valami. De, normális vagyok, nyugi, a talicskát nem én toltam le a pincébe. Mondom, hogy semmi, meg se kottyant. Na, pá, majd írok SMS-t, ha mégis megyünk.”

Egész nap ez ment. Mindenki tűkön ült, mintha muszáj lett volna pont aznap szülnöm, csak azért, mert ezt jósolta a doki, a rokonok, a számmisztikus, meg a Visy Karcsi a hidegfronttal. Nem hagyják élni az embert. Persze jólesett ám, ez is, meg az elismerő pillantások – micsoda fitt kismama! Persze, mert egész nap a „másik” után rohangálok. Kell futni vele a kismotor mellett, feltenni a hintára, leszedni a fáról, meg sokat cipelteti is magát a kétéves kis hisztiparádé.

Délutánra majd leszakadt a derekam. Kellett nekem hasogatni… De a fájások csak nem jöttek. Estére holtfáradt lettem. Na, ma aztán akkor sem megyek szülni, ha cigánygyerekek potyognak az égből. Valami potyogott egyébként. Ja, persze a hidegfront. Megjött a hó! November elején! Most már tényleg reméltem, hogy nem aznap szülünk.

Felmentem Palkóhoz az emeletre, kényelmesen bevackoltam magam mellé, már amennyire a kényelem szóba jöhet egy mindenórás kismama esetében. Jöhet a mese. A Micimackóra mindig elalszik pár perc után. Belefogtam – szuszogva, mint egy asztmás koca, mert estére már sokszor légszomjam volt. Első fejezet vége. Gyerek nem alszik. „Esik a hó! Esik a hó!” – ugrált az ágyon, mint egy kis kenguru. „Nem baj, majd holnap megnézzük, most aludj.” „Még egyet! Még egy mesét!” – kunyerál.

Oké, második fejezet – gyerek nem alszik. Harmadik – nem alszik. Meddig meséljek még? Negyedik fejezet – elaludtam. Kulcscsörgésre riadtam fel. „Mi van… Ki az?” – Anyu jött be suttogva: „Volt egy megérzésem, eljöttem inkább ma. Holnap kitakarítunk. Na, gyere lefeküdni. Kilenc óra elmúlt.”

Lassan feltápászkodtam, és akkor… akkor… összeestem. Földhöz vágott egy olyan fájás, hogy azt hittem, belehalok. „Mi van? Mi történt?” – rémült meg Anyu. „Ááááá… nem tudom. Talán szülök” – nyöszörögtem a földön fetrengve. Aztán a következő pillanatban, mintha elvágták volna, megszűnt a fájdalom. Felpattantam. „Ja, nem… Semmi bajom. Viszont nagyon kell vécére mennem.” Ráültem.

Felgyorsultak az események. Miközben a dolgom végeztem, Anyu felhívta a szülésznőt. Mindig helyettem akar intézkedni! A csukott vécéajtón keresztül hallottam a hangját – nem Anyuét, hanem a szülésznőét, ahogy kiabál a telefonból: „Azonnal szálljon le! Azonnal szálljon le! Oda fog pottyanni a gyerek! Már kétujjnyira nyitva volt tegnap! Azonnal jöjjenek be a kórházba!” Ki akartam kiabálni, hogy nem, tényleg, csak az, amit vártam. Most pottyant. Amikor… Úristen, egy még nagyobb fájdalom, mintha baltával vágnák a hátam. Mi ez? Mi ez?

„Norbi hozd a táskám! Hol vagy? Állj ki a garázsból! Jön a gyerek!” – ordítottam. Norbi, mint a francia vígjátékokban, alsógatyában, papucsban rohangált egyik fióktól a másikig. „Hol a kocsikulcs? Hol a kocsikulcs?” „Nem tudom, meghalok! Meghalok!” „Jaj, kislányom, ne hívjak mentőt? Ne hívjak mentőt?” A papagájkolónia tanulhatott volna tőlünk. „Nem, anyukám. Semmi baj, elmúlt.” Fájásszünet, amíg leszálltam, és belebújtam a nadrágomba. „Hol a táska?” „Még nem pakoltuk össze. Nyugi, nem kell semmi. Kispárna, meg papucs. A többit majd valaki behozza.” „Úristen, menjetek már, úristen, menjetek már!”

Norbi már a nagykapunál brümmögtette a motort, amikor Palkó kibotorkált a szobából: „Anya, hova mééész?” – sírta el magát. Mami nyugtatta: „Csak a kisöcsiért a kórházba!” „De hát ott van a hasában. Hova viszi…?”

Futottunk az autóhoz. Azaz futottam volna, de derült égből villámcsapás, beütött az újabb fájás. Földre rogytam. Anyukám sipítozott, mint az olasz filmekben. Norbi ölbe kapott, kivitt a kocsihoz. Rám tört a röhögőgörcs. Norbi is röhögött, majdnem leejtett. „A kispárnám, a kispárnám!” – visítottam. Norbi visszaszaladt érte.

Szakadt a hó, alig láttunk ki a szélvédőn. Még muszáj volt integetnem Palkónak. Próbáltam nyugodtnak látszani, de már ülni sem tudtam. 10 km-re van a kórház. Ha minden jól megy, az nettó 10 perc. Újabb fájás. „Indulás!” – belemarkoltam Norbi combjába, aki ettől bepánikolt, mert leesett neki, hogy vészhelyzet van. Kilenc óra 10 perckor Norbi beletaposott a gázba.

A legelső kanyarnál, a falu közepén keresztbe állt egy kamion az úton és tolatgatott. Hogy kerül ez ide, szombaton este! Norbi egy bravúros manőverrel, az árok szélén egyensúlyozva kikerülte. Lehet száguldani! A körmömet belemélyesztettem Norbi gázpedálon lévő lábába, és a kátyús úton felváltva üvöltöztem: „Lassabban! Gyorsabban! Lassabban! Gyorsabban!” A szerdahelyi kanyarokban már félpercenként jöttek a legdurvább fájások. A köztes 30 másodpercekben pedig megszakadtunk a röhögéstől – inkább, mint a pánik –, hogy rosszabbak vagyunk, mint egy amerikai limonádé.

Addig nem tudtam eldönteni, hogy ez már a vége, vagy csak eltunyultam, és nem bírom az elejét, amikor a Kaposvár tábla után éreztem, hogy tolnom kell! Na, Norbi kész lett: „Tartsd vissza! Tartsd vissza!” – üvöltözte. Én meg pihegtem, és próbáltam szót fogadni. A következő körforgalomban beragadt egy busz, és egy szombat esti tanulóvezető!!!

Norbi annyira elvesztette az eszét, hogy a kórház utcai parkolójában akart megállni. Persze ráordítottam, hogy húzzon befelé, ha kell, a sorompón át. Szülészet. Ajtó előtt satufék. Vánszorogva berohantunk (létezik ilyen mozgás!), Norbi utánam a táskával, nálam a párna…

Ismertem a járást, feltéptem a szülőszoba ajtaját, lerogytam, ülve rángattam le magamról a ruhát. Norbi téblábolt. Sehol senki hivatalos személy, csak egy vajúdó kismama a franciaágyon. Szegény feltápászkodott, és kisomfordált a folyosóra, mondván: „Én még itt nem tartok…”

Ekkor érkezett meg a szülésznő. Melegítőnadrágban, gumicsizmában. Otthon hagyta a csőtörést a térdig érő vízzel. Ő is össze volt zavarodva, mert leült a gép elé, és kérte az adataimat. Elképedve hörögtem rá, a kisasztal előtt térdelve: „EEErzsi!” Akkor észbe kapott: „Hívom az ügyeletes dokit!”

Eközben Norbi, miközben én a földön keresve valami elviselhető pózt úgy éreztem, menten meghalok, fél kézzel, az ő részét letudva, halál nyugalommal nyomkodta a vállam, enyhítő masszázs gyanánt, miközben hosszan és kedélyesen ecsetelte a szomszédunknak a helyzetet telefonon, és megkérte, legyen olyan kedves, és hozza be az irataimat, mert persze minden otthon maradt. Sosem szoktam káromkodni, de akkor cifrán elküldtem a jó büdösbe áldott férjemuram!

Az ügyeletes doki hamar megjött. Valahogy felvonszolódtam a vizsgálóasztalra. Norbi meséli, én erre alig emlékszem, hogy a doki flegma arca tizedmásodperc alatt átalakult döbbenetté, ahogy mondta: „Itt a gyerek feje.” Valahogy átkerültem a szülőszékre, a doki rám nézett: „Nyomjon!” Egy nyomás, vagy inkább ellazulás, és Misi, mint a rakéta, végre kirobbant. Kilenc óra 25-kor. Alig tudták elkapni. A szülésznő és a doki egymásra néztek, és egyszerre mondták: „Bocs, nem tudtam mit csinálni…”

Norbi épp a köldökzsinórt vágta, amikor feltépték az ajtót, és beesett rajta az igyekezettől kipirulva a fogadott orvosom! Lemaradt, de lélekben én is. Nem volt időm átszellemülni.

Norbi 9 óra 26-kor méltóságteljes arccal, mint büszke, kétgyermekes apa, hazatelefonált kedves anyósának: „Na, megvagyunk.” „Megvagytok? Hogy érted? Épségben odaértetek?” „Nem, megvan a gyerek! Sír, hallod?”

És akkor már sírtam én is, Anyu is, Norbi is, a szülésznő (mert a lánya telefonált, hogy a parkettnak annyi), a doki (vagy csak a szemüvege csillogott), a másik doki (vagy csak az izzadtság) és a másik kismama a folyosón: „Engedjenek be, jön a gyerek!”

P. Gy.

Az ikrek születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.