igaz történetek szülésről, születésről

1544. nap: Természetesnek venni (Simi születése)

Megjelent: 2014. dec. 27.

Október hetedikén megszületett a szeptemberre várt kisfiunk, Simon.

Várandósságom elejétől kezdve úgy terveztük – és ez a szándék napról napra erősödött –, hogy békésen szeretnénk fogadni Simit. Nem szerettem volna sem magamat, sem a babámat kitenni az orvosok – saját magukat védő – döntéseinek, a kórház – sokszor a személyzet számára is értelmetlen – protokolljának. Szerettem volna, ha felnőttként kezelnek, hogyha nem mondják meg férfiak, akik soha nem szültek, hogy mikor mit is kell csinálnom, nem hallgatva arra, hogy mit érzek. Nem akartam hallani a szabályokat arról, miért is kell elvenni a babámat, és a mellem helyett miért kerüljön inkább inkubátorba. Nem szerettem volna, ha ugyanolyan embertelenül bánnak velem és egy tehetetlen BETEG-ként kezeljenek, mint ahogy a „terhesgondozáson” végig tették azok, akiknek ez volna a hivatásuk, habár én nem fizettem nekik ezért.

Ami a legfontosabb, hogy nem szerettem volna felesleges beavatkozásokat, mint az előző kettőnél kaptam. Nem voltak rossz szülések. Sokan irigyelnének is értük. De amiatt a nyomorult oxitocin miatt annyit szenvedtünk! Én is, mert felerősítette a fájásaimat és blokkolta a testem fájdalomcsillapítóját. És Marci is, mert nem tudott a saját ütemében jönni, az oxitocin kitolta belőlem a nyakán a köldökzsinórral, tiszta lila volt már akkor, utána még meg is húzták a zsinórt. Azóta is küszködünk a kicsi oxigénhiány miatt.

Azt gondoltam, hogy szeretnék a kislányból (aki átadja az irányítást másnak) nővé érni, és a kiszolgálhatott helyzetek helyett egyszerűen inkább hagyom, hogy a természet és a testem – ami olyan jól meg van alkotva – tegye a dolgát a kisbabámmal együtt. Szóval, a férjemmel együtt szerettünk volna idehaza szülni. És aztán itt maradni a nagyobb testvérekkel együtt, és örvendezni, hogy gyarapodott a családunk.

Papíron túlhordtam Simit, már több mint két héttel. Mindenki aggódott, hívogatott, az őrületbe kergettek. A nagymamámon kívül csak az én csodálatos bábám, Ági hitt bennem. Állandóan ellenőrizte a baba állapotát és nyugtatgatott. Jól van a baba, nincs semmi gond, fog jönni, ha megérett rá. (Ezt melyik kórházban engedték volna?)

Közeledett a nap, már két napja jósló fájásaim voltak, amikor kiderült, Ágit letartóztatták, egy bába sem vállal szüléskísérést. Összeomlottam. Az út, amit választottam, lezárult. Az ajtó becsukódott. Teljesen tanácstalan voltam. Most mégiscsak az a sok borzasztóság vár ránk, amitől szerettem volna menekülni? Ezer gondolat cikázott a fejemben, és csak zokogtam. Nem erre készültem, készültünk.

Mivel születésházba jártam vizsgálatra, nem volt róla semmilyen papírom öt hete, ellenben két héttel túl voltam a kiirt időponton. Ha bemegyek egy kórházba, lehet, hogy meg is császároznak. Van olyan orvos, akinek ezt beveszi a gyomra?

Egy ismerősömet is felhívtam, segítsen. Egy szülésznő telefonszámát kaptam meg. Reggelre eldöntöttük, nincs más választás, megismerkedünk vele. Délután elmentünk az Ági melletti szolidaritástüntetésre, és utána este hétkor találkoztunk a szülésznővel, már rendszeresedtek a fájásaim. Hazajöttünk, elaltattuk a gyerekeket, és elkezdődött.

Beültem egy kád vízbe, gyorsan sűrűsödtek a fájások. Felkeltettem a férjemet, készülődjünk. De mire elkészültünk, nagyon elálmosodtam. (Alig aludtam előtte éjjel, délben sem tudtam pihenni, most is az éjszaka fele eltelt alvás nélkül.) Felhívtuk a bábát, most mit csináljunk. Azt mondta, tegyem, ahogy érzek, ha álmos vagyok, aludjak. Így tettünk. Végre nem a külső elvárásoknak feleltem meg, hallgattam egy belső hangra.

Pepe gyertyákat gyújtott, lefeküdtünk, és a fájások között bóbiskoltunk. Előtte azt gondoltam, ilyen nincs is, hogy lehet a vajúdás közben aludni? Az összehúzódások alatt pedig nyomta a csípőmet két oldalról, ami nagyon sokat segített.

Egyszer csak azt éreztem, már nem jó fekve, és nem akarok aludni sem. Felálltam, és máris kétpercenként jöttek az összehúzódások. Egymásra néztünk, és azt mondtuk: „No, most menjünk!”

Az út borzalmas volt. Nem hogy segítség nem volt, de minden bukkanó, kanyarnál fokozódott a fájdalom. A kórházban már összeértek a fájásaim, alig bírtam a másodikra feljutni. Megvizsgált a szülésznő, és kimondta a mondatot, ami elnyelte azt, amitől féltem: „Tűnőben lévő méhszáj.”

Hiába voltak a fájások, még is attól féltem, hogy azt mondja, mint az előző kettőnél, na, ebből soká lesz baba, még az elején vagyunk. De nem így történt. Sikerült egyedül, bármiféle beavatkozás nélkül eljutnom erre a pontra! Nyugodtságot és boldogságot éreztem.

Egyből mehettem a kádba, nagyon jólesett a meleg víz. Egy kicsit ritkultak a fájások, de éreztem, nemsokára indul Simi, bár hinni még mindig nehezen tudtam. Igen, megcsináltam, kitágultam teljesen magamtól, nem kellett semmi beavatkozás, semmi oxitocin. Mégsem én vagyok a gátja a babáim születésének, mint ahogy ez elhangzott többször is régebben.

A kitolás hosszú volt nekem. A burok a fején volt még, csak akkor repedt meg, amikor a feje kijött. Térdeltem, így mindig nézegettem, hogy áll a feje. Olyan jó érzés volt, amikor megfoghattam a hajas fejecskéjét!

Aztán amikor kibújt a víz alatt, előre csúsztatták, és én vettem ki a vízből az ölembe. Én, egyedül vettem a kezembe, mint ahogy az irányítás is ott volt. Sokkal jobban magamnál voltam, mint eddig. Egyből tudtam nagyon örülni.

Aztán hagytak minket hármasban vagy másfél órát. Csak utána vágták el a köldökzsinórt. Olyan szuperül volt jelen a szülésznő, köszönet érte neki, hogy tudta szó nélkül, hogy mire van szükségem. Természetesnek vette a történéseket, nem kapkodott, hanem OTT volt. Köszönöm.

O. M. O.

Marci > > >
Virág > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.