Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1525. nap: Mégis, mi bajom van? (Levente születése)

1525. nap: Mégis, mi bajom van? (Levente születése)

Megjelent: 2014. dec. 8.

Amikor az első kisfiam megszületett, néhány napon belül leírtam a születése történetét a kismamajóga-oktatónak, amit most ide másolok:

Nyolcadikán hajnal négy óra körül már voltak kisebb fájásaim, de egyáltalán nem komolyak, aludni is tudtam tőlük. 8.30-ra volt időpontom NST-re, akkor ezek a fájások el is múltak, a gép sem mutatott semmit, ultrahang szintén semmi, és a méhszáj is teljesen zárva volt. El is akartam menni tízre jógázni, de olyan álmosság tört rám, hogy inkább hazamentem lefeküdni, aludtam kb. délig. Akkor kisebb fájásokra ébredtem, nem volt vészes ez sem, de azért már erősebb volt, mint a hajnali.

Elkezdtem sétálni, ahogy jógán tanultuk (köröztem a csípőmmel), és ezzel remekül kordában lehetett tartani a fájásokat – a férjem valamit érezhetett, mert óránként kérdezte, mi van velem, jöjjön-e haza a munkából, de azt mondtam neki, nem kell. Magabiztosnak éreztem magam, a jógán tanultak remekül működtek, úgy gondoltam, rengeteg időm van még.

Négy óra körül felhívtam a szülésznőt, hogy tízperces fájásaim vannak, de nem túl erősek, és mondtam neki, hogy ez szerintem még nem szülés, csak gondoltam, szólok neki. Ő mondta, hogy első gyereknél azért arra készüljek, hogy még nagyon messze a vége.

Öt körül azért már erősödtek a fájások, a zuhany és négykézláb vajúdás továbbra is segített. Nekem nem volt a fejemben előre megtervezve semmi arról, hogyan akarok vajúdni/szülni, valahogy azt éreztem, akkor majd tudni fogom, mi jó nekem, és így is volt. Amikor beindultak a fájások (öt óra tájban), sem feküdni, sem ülni nem akartam, csak négykézláb lenni.

Fél hat körül hazajött a férjem (előtte hívott, hogy jöjjön-e, mondtam, hogy nem kell, de hagyjon már békén, egyáltalán nem akarok vele beszélni, ez volt az a pont, ahol lecsapta a laptopját és hazaindult), ekkor három-négy perces fájásokat mértünk. Erősebbek voltak, mint korábban, de én még mindig nem hittem el, hogy ez „az”, mert erősebb fájásokat vártam.

Mindenesetre hatkor felhívtuk a szülésznőt, aki mondta, hogy épp lejárt a műszakja, de megvár minket, menjünk be, aztán majd hazajöhetek, és reggel talán lesz valami. Fél hétre értünk a kórházba. Akkor mondtam a férjemnek, hogy két-három órát még lehet tűrni ezeket a fájásokat, de reggelig én ezt tuti nem bírom, úgyhogy érzéstelenítést AKAROK. Mondtam a szülésznőnek is, miután megvizsgált. Mosolygott, és mondta, háromujjnyira vagyok nyitva, nincs idő EDA-ra, gyerünk a szülőszobába.

Hét óra után nem sokkal ért be az orvos, én addig a fürdőszobában voltam, a férjem engedte a derekamra a meleg vizet, én meg négykézláb vajúdtam tovább (közben azon sopánkodtam, hogy szegény férjem bokáig áll a vízben). Akkor az orvos mondta, hogy megvizsgál, de ne zavartassam magam, ha nem akarok felállni, maradjak nyugodtan, majd ő alkalmazkodik hozzám.(A szülésznő nagyon szerette volna, hogy álljak fel, mert így nem tud megvizsgálni a doktor úr.) Aztán rögtön mondta a férjemnek, hogy szőkés barna haja van a gyereknek.

Ekkor a szülésznő javaslatára bementünk a szülőágyra (már csak azért is, mert a fürdőszobában kiégett a villany). Nos, a háton fekvés kb. ezerszeres fájdalom volt. Mondtam is, hogy emeljenek fel az ággyal együtt, mert ezt így nem bírom.

Innentől egy óra alatt megvolt a baba. Meglett volna hamarabb is, egyszerűen én nem hittem el, hogy első gyereket ilyen gyorsan, könnyen meg lehet szülni, és nem nyomtam rendesen (nem hittem el az orvosnak, hogy ez már tényleg a legvége), kicsit leálltak a fájások is, rövidültek és enyhültek is, ekkor kaptam oxitocint (a szülésznő javaslatára).

Az orvos lekapcsolta a villanyt, hogy sötétben születhessen meg a gyermekünk. Ez volt az a pillanat, hogy elhittem, hogy ez már tényleg a vége, innentől két nyomás után megszületett Levente. Mivel mi nem akartuk tudni a nemét, az is nagyon jó élmény volt, hogy az orvos nem mondta meg, hogy fiunk vagy lányunk született, úgy fordította a babát, hogy a férjem mondhassa meg nekem. Nagyon szép pillanat volt.

A gátvédelemre egyébként mind az orvos (inkább ő), mind a szülésznő figyelt, és sikerrel is jártak, nem volt gátmetszés, és varrni sem kellett (csak a hüvely falát belülről, azt Levente a nagy sietségben felsértette kicsit, így szükség volt néhány öltésre, de ezt már felszívódó cérnával csinálták).

A szülés után „szoktam rá” a meséitek olvasására. Egyszerűen nem éreztem teljesen jól magam, de nem tudtam, miért. A fiam gyönyörű volt egészséges. Mégis, mi bajom van?

Ági egyik interjújában arról beszélt, hogy ha a szülőnő egy másik nőtől kap kritikát szülés közben, az nagyon megmaradhat. És akkor a homlokomra csaptam. Igen, ez zavar engem. Hogy bár a szülésznő kedves volt velem, tényleg egy szavam se lehet rá, de sem velem, sem az orvossal nem volt azonos hullámhosszon. Három dologra emlékszem: vajúdáskor nagyon szerette volna, ha nem a vécébe kapaszkodom, hanem a nagy labdába, mert olyan bután néz ki, hogy a vécé előtt térdelek. A férjem azt mesélte, ekkor rámordultam, hogy „az elgurul”. A második, amikor megkért, hogy álljak fel, hogy a doktor úr könnyebben meg tudjon vizsgálni, miközben az orvos azonnal közölte, hogy szerinte inkább neki kellene leguggolnia hozzám. A harmadik, hogy a kitolás végén elkezdtem gyorsan venni a levegőt, akkor rám szólt (egyébként tényleg nagyon kedvesen), hogy nem jól veszem a levegőt. Szerencsém volt, mert az orvos azonnal reagált: „Úgy veszi a levegőt, ahogy akarja. A gátvédelemre figyelj!”