igaz történetek szülésről, születésről

1510. nap: Lombikbébi (Ábel születése)

Megjelent: 2014. nov. 23.

Kislány korom óta sok gyereket szerettem volna. Gyerekeket, akik boldogan, szeretetben cseperednek, és én vagyok az anyukájuk. Amikor megismerkedtünk Mikivel, türelmetlenül babát szerettünk volna. Egy évvel később derült ki, hogy mindkét petevezetőm el van záródva.

Egy világ omlott össze bennem. Napokig forgott velem a világ. Nem értettem az egészet. Hogy lehet az, hogy annyi mindenkinek terv, vágy nélkül bármikor sikerül megfogannia, ha akarja, ha nem, nekem pedig ekkora akadályokba ütközik? Úgy éreztem, vákuumba kerültem.

A nőgyógyászom a K. Intézetet javasolta lombikbébi programra. Persze az önsajnálat nem tartott sokáig, kis gondolkodás után időpontot kértünk.

Elkezdődtek a vizsgálatok és kezelések. Az esküvőnk után egy hónappal, pénteken a két legjobb ütemben osztódó megtermékenyült petesejtet beültették a méhembe. Két hétig feküdnöm kellett, és a sárgatesthormon-kezelés folytatódott.

A 28. nap reggelén kellett elvégezzük a terhességi tesztet. Hajnalban keltünk, Miki reggel öt órától rádióműsort vezetett, és feltétlenül vele együtt szerettem volna megcsinálni a tesztet. Fél kábán, alig látva még, vittem be, hogy sajnos megint csak egy vonal látszik. „Azért én is szívesen megnézném!” – mondta Miki. „Nagyon halványan látszik rajta egy másik csík is.” Ekkor sírtam el magamat, hogy lehetek ennyire figyelmetlen.

Boldogan, de kétségekkel telve indulta a nap. Délelőtt telefonáltam az intézetbe, ahol megnyugtattak, ha két csík van, van baba is. De két nap múlva ismételjem meg a tesztet, és telefonáljak. Addigra természetesen a két erőteljes, egyértelmű csík mutatta, hogy igen, szülők lettünk!

Boldogan kerestük telefonon nőgyógyászunkat, aki rögtön látni is akart bennünket, és hüvelyi ultrahanggal bizonyosodtunk meg az induló kis életről, egy apró kis petezsákról. Amint megtudtam, hogy a beültetett két petesejtből egy tapadt meg és fejlődik szépen, azt is azonnal tudtam, hogy ő, Ábel Zoltán.

Az első hónapok valamelyikében egy kis vérzés adott aggodalomra okot. Majd a 32. héten keményedett és görcsölt a hasam, így két hét kórházi kezelésre szorultunk. Gondoltunk mi már Ábelnél is otthonszülésre, de a folyamatos orvosi ellenőrzések mellett elhalványult ez a szándék.

Kórházi szülésre készültünk, orvosommal egyeztetve az akkor számunkra legfontosabb tényezőket. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy Miki nélkül éljem át ezt a kiemelten jelentős eseményt. Ugyanakkor azt is elképzelhetetlennek tartottam, hogy a babánk nélkül töltsem a kórházi napokat. Szerettem volna indítás és indokolatlan beavatkozások nélkül világra hozni a gyermekünket.

A kezdeti nehézségek ellenére, amikor elérkezett a szülés várható időpontja, Ábel még semmi jelét nem mutatta annak, hogy szeretne kibújni. Három nappal később kicsit megemelkedett a testhőmérsékletem, és vacogtam, bármit is tettem. Nőgyógyászunkkal egyeztetve délután bementünk a kórházba. A vizsgálat során megállapította, hogy a baba feje beékelődött, és bejelentette, hogy burkot repeszt.

Aki járt már kórházban, az tudja, milyen, amikor elkapja az embert a kórházi gépezet. Természetesen én sem tiltakoztam. Izgalommal vártam az előttem állókat, tudtam, mindez azt jelenti, ma már karomban tarthatom kis kincsecskémet. Az események gyorsan zajlottak, nem sokkal később már a vajúdószobában találtuk magunkat.

Még az elején Miki próbált viccelődni, ültem a labdán is, de végül a franciaágyon fekve vajúdtam, bár ezt soha nem gondoltam volna, hogy így lesz. Nem akartam, hogy hozzám érjenek, nem akartam, hogy hozzám szóljanak. Csukott szemmel feküdtem, és teljesen átadtam magam a hullámokban rám törő fájdalomnak. Tudtam, hogy mindennek oka és értelme van. Visz előre, egyre mélyebbre addig a pontig, míg megláthatom a kisfiamat.

Egyszer csak valamiféle változást éreztem, kértem a szülésznőt, hogy az ágyon fekve vizsgáljon meg, de ő inkább kint a vizsgálóban, az asztalon szerette volna. Kikászálódtam, felkászálódtam, és kiderült, teljesen eltűnt a méhszáj. Menjünk át a szülőszobára, hívja az orvost. Zsolt hamarosan meg is érkezett.

Feküdtem a szülőágyon, mellettem a férjem, fogtuk egymás kezét. Tettem, amit mondtak. Leginkább arra emlékszem, hogy csukott szemmel mosolygok teljesen ellazult állapotban, és átadom magam a boldog pillanatnak, az első gyermekem megszületésének. Negyedikén 20 óra 3 perckor világra jött Ábel Zoltán ép, egészséges, gyönyörű kisfiú.

A köldökzsinórját rögtön elvágták, de még mázasan a hasamra fektették egy rövid időre. Majd a kórházi protokollt betartva fürdetés, mérés, öltöztetés, de pólyában visszahozták nem sokkal később, hogy a megfigyelési időszakot együtt tölthesse az új kis család. Míg a babát elvitték, egy injekció után kiszedték a méhlepényt, és a keletkezett gátsérülést pár öltéssel összevarrták. Én örömmámorban úsztam, hogy Ábel van, megszületett.

Az elkövetkező kórházi napok is gyorsan teltek, bár csak napközben lehetett velem a baba. Nagyon ügyesen szopizott, szépen gyarapodott, de mivel besárgult, így pár nappal később mehettünk csak haza az eredetileg tervezetthez képest.

A mai napig el tudom magam sírni a boldogságtól, hogy ő van, egészséges, szép. Most már azt is tudom, hogy ügyes, okos, nagyon kreatív és különleges, mély érzésű, érzékeny gyermek.

Köszönöm, elsősorban a férjem kitartását, szeretetét és támogatását. Valamint a K. Intézet dolgozóinak, különösen Z. professzor úrnak az emberi és szakmai rátermettséget.

B-T. Sz.

Sára > > >
Boti > > >
Gergő > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.