igaz történetek szülésről, születésről

1466. nap: Kilépés (Zsombor születése)

1466. nap: Kilépés (Zsombor születése)

Szülésem történetének elmesélését hadd kezdjem azzal, hogy nem csak a sajátoménak tartom. Minden nemzedék az előző eredményeire épít, együtt haladunk valami felé. Ezért éreztem fontosnak, hogy anyám is ott legyen. Lelkem részeként apám is velem volt. Vannak közös nehézségeink, feladataink és közös értékeink.

Valahol belül el tudtam volna képzelni, hogy nekem könnyű szülésem lesz, mindig biztos voltam benne, hogy képes vagyok, mint minden nő, szülni. A várandóssággal és a szülés közeledtével azért megjelent bennem valamiféle titkolt félelem, aggódás (is). Valahol mélyen úgy gondoltam, hogy a mozgásterápiás és mindenféle más terápiás, magamon dolgozós hosszú évek gyümölcseként képes vagyok és leszek annyira magamra és befelé figyelni, hogy átadjam magam a bennem megszülető áramlatnak, hittem, hogy a nálam hatalmasabb természetre ráhangolódva, nem akaratból, hanem kegyelemből, majd minden szépen fog menni. Ez nagyobbrészt így is történt, de azért meglehetősen hosszú lett a szülésem.

Egy vasárnap éjszaka kezdődtek a fájások, hétfőn este már rendszeresek voltak, és kedd este bújt ki a baba, akiről akkor tudtam meg, hogy fiú. Hogy miért volt ilyen hosszú, abban én is és a fiam is benne vagyunk.

Az én oldalam, hogy a családunkban, vagy bennem, gyerekkoromban a tragédia és a hősiesség, áldozatvállalás sokkal megfoghatóbb valóság volt, mint a mindent átfogó biztonság, az ebben kibontakozó nyílás, nyitás. A megsemmisítéstől való félelem alapélmény apai és anyai ágon is. Nálunk az érzéki öröm tiltás alá esett. Apámtól és anyámtól tanultam egy sok esetben hasznos megküzdést: hősies, merész hozzáállást, tagadjuk le a fájdalmat, toljuk félre, és akkor könnyebb lesz mindent kibírnunk. Öntudatlanul a szülés alatt is így működtem, tagadtam a fájdalmamat, kiléptem belőle. Hiába figyeltem magunkra, magamra és a babára, ezt csak a fájások között tudtam fenntartani, a fájások alatt kimenekültem magamból.

A fájások között jó volt, szépséges és várakozásteli. Valamiféle tánccal lágyítottam magam, erősítettem a női puhaságot. A fájások azonban engem férfiasítanak, keménnyé tesznek. Korábban, ha mondjuk fájt a lábam, arra gondoltam, hogy a lábam nem én vagyok, ezzel eltávolítottam magamtól a fájdalmat, elfordultam tőle. És a vajúdás alatt is, mélyen magamban kikapcsoltam a fájások alatt, kivonultam. Ezt példázza az üvöltés is: hangom a térben messze eltávolodott tőlünk, és én is vele repültem. Emlékszem, ahogy B. buzdított, hogy üvöltsek, mert az nyílás. Biztos, nyílás is, meg kilépés, egyszerre. Pedig a fájdalom segítség lehetett volna, ha nem megszabadulni akarok tőle, hanem a figyelmemet ráirányítani, összpontosítani, belebújni a fájdalomba, tisztán érzékelni azt, valószínűleg gyorsabb lehetett volna a folyamat. Jelzőfényként segített volna folyamatosan a testemben maradni.

Emlékszem arra a lelki hullámvölgyre is, amikor előtört belőlem a saját érdemtelenségérzésem, hogy elrontok valamit: féltettem a gyerekem, hogy jó helye van-e nálam, bennem. Szerettem volna ezt megosztani, kisírni magamból, megbeszélni a nőtársakkal. Ekkor odajött anyám, és megdöbbenve rám cáfolt a többieknek, hogy hiszen én az ő csodálatos gyereke vagyok. Ez nekem nagyon nehéz volt, jól megakasztott. Anyám álruhás szeretete, amiben ott lopakodik az elutasítás, hogy nem érezhetem azt, amit érzek, a bennem lévő sötétség vagy nehézség tagadása, el nem fogadása.

Szülésem történetében is látszik az a családi, erősen anyai hajlam, hogy a dolgokat hasítva, vagy fehérnek – csodálatosnak, gyönyörűnek, felemelőnek, vagy feketének – rettenetes, halálos, végletesen félelmesnek lássuk. A vajúdás első hosszú szakasza volt a reménnyel terhes, szép rész. Aztán eljött az a pont, amikor betört a páni halálfélelem, és átestünk a túloldalra. Legalábbis anyám és én, gondolom, egymást érzelmileg felerősítve. Á. józan maradt, B. támogató, P. bizonytalan, és azt hiszem, ő is rettegett.

Volt egy pont, amikor azt hittem, ezt nem fogjuk túlélni, én és a baba. Ez nem is egy pont volt, hanem egy meghatározó, a kibújás előtti időszak. A végére már nem is éreztem. Aztán nem tudtam róla, de már kint volt a feje, és Á. mondta, hogy most már meg kell szülni. Ekkor érdekes, mert mégis akaratból jött világra, tudatosan kellett nyomni, addigra elmúltak a spontán nyomófájások.

Kint volt a baba! Megtörtént a csoda! Talán valami hüppögésfélét lehetett hallani. Lefektettek és a hasamra rakták, és megkérdeztem, hogy fiú vagy lány. Mondták, hogy Zsombor. Rögtön szopni kezdett. Míg a hasamon volt és szopott, jöttek megint a fájások, én meg hirtelen szegénynek a fülébe ordítottam, na, ekkor megijedt, és elkezdett sírni.

Emlékszem, Á. megkérdezte, hogy milyen volt a szülés, én meg rávágtam, hogy szörnyű. Pedig az csak az utolsó része volt. Addigra már teljesen jól, ébernek és frissnek éreztem magam, kíváncsi voltam, mekkora, meg, hogy mennyi az idő.

Nagyon hosszú szakaszon lüktetett a köldökzsinór, vagy hatvan centit hagytunk rajta, ami még két óra múlva is élt, csak másnap vágtam le. Minden hosszan történt, sokáig időztünk minden egyes szakaszban. Azóta látom, hogy a fiam pontosan ilyen: óvatos, lassan megy bele a dolgokba, hosszan szeret elidőzni, megfigyelni, megismerni, megtapasztalni. Neki biztos nem lett volna stílusa egy rohamszerűen lezajló, ripsz-ropsz betoppanás a világunkba. Nekem viszont van egy olyan oldalam, amelyik gyors, beleugrik a kalandokba, szeret rárontani az élményekre, ezt most nagyon le kellett lassítanom.

A szülés utáni első napok, sőt, az első két hét varázslatos volt, különleges tudatállapotban zajlott. A kimerültség tehette, hogy nagyon erős belső képeim voltak, nagyon mélyre kerültem magamban, intenzív képfolyamokon keresztül úgy éreztem, hogy tisztán rálátok a szűk családom történetére, apám és anyám, az előző nemzedék, a testvéreim és én voltam az intuitív gondolatok és emlékezés középpontjában. Ebben a nem teljesen öntudatos állapotban, tisztán és erősen véltem érteni a bonyolult összefüggéseket és a szerepemet, feladatomat ebben a rendszerben, újszerű meglátásaim keletkeztek, amelyek azonban nagyon is magától értetődőnek tűntek fel. Emellett elég erős volt bennem a harag, a mama eluralkodó félelme miatt, ami az én félelmem is volt.

Nagyon boldog voltam a gyönyörű és egészséges, mosolygós csecsemővel. Sajnos nem volt időm és energiám a belső képek lejegyzetelésére, ezért később ezek visszasüllyedtek a tudatom egy másik rétegébe; felerősödött, de megfoghatatlan sejtéseket hagyva maguk után. Utólag visszatekintve talán családi hagyományt követtem azzal is, hogy a körülményeket úgy teremtettem meg, hogy nehezítsem a dolgomat, hiszen ehhez már úgy hozzászoktunk: lehetetlen feltételek, külső nehézségek, a jég hátán is megélünk típusú hozzáállás.

A 39. héten költöztünk el, régi bérház harmadik emelete, lift nélkül. Azon a héten a földön, a dobozok között aludtunk. Egészen eddig még dolgoztam is, szinte folyamatosan. A szülés után még hónapokba telt, mire otthonná alakult a környezetem, de már néhány héten belül – Zsombor alvásidejében – megint dolgozni kezdtem. Működött a belső kényszer a küzdelmes életre, büszke, hősies helytállásra, családfenntartásra. Ez egyrészről jó, hiszen tényleg erősek vagyunk, ez családi örökség. Azért talán sikerült ebből lerakni valamit, és elfogadni, hogy egyszerűen, simán és könnyedén is működhet és ragyoghat az élet.

Nagyon hálás vagyok és boldog, hogy abban a kegyelemben részesültem, hogy szülhettem, és egészséges, csodálatos gyermeket bízott rám a Gondviselés.

A. K.

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.