Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1431. nap: Pozitív élmény a császárról

1431. nap: Pozitív élmény a császárról

Megjelent: 2014. szept. 5.

Nagyon hosszú várakozás után sikerült végre valahára a terhességem, ikrekkel. Az előzmények annyiból fontosak, hogy érthető legyen, miért volt előre tudható, hogy én csak császármetszéssel szülhetek; két spontán terhességem volt, mindkettő méhen kívüli, a második szintén ikrekkel. Mindkettő műtéttel végződött és mindkét petevezetékemet el kellett távolítani. Valamilyen magzati korból származó fejlődési rendellenesség volt a petevezetőimmel, ezért nem tudtak az embriók soha végighaladni rajta. Bár ez nem bizonyított orvosilag, de női megérzésem, hogy ugyanezzel a fejlődési rendellenességgel függött össze a másik gond, amit a második méhen kívülimnél észlelt a szeretett professzorom: kettőzött méhtestem is volt. Ez ugye a terhesség későbbi szakaszában okozhat vetélést, esetleg nagyon korai koraszülést. Nem kell magyaráznom, hogy ezt meg kellett oldani a következő terhesség előtt, amiről mar tudtuk, hogy lombik lehet csak. Gyakorlatilag a méhtest közepén van egy méretes belógó nyúlvány, ami egy idő után nem hagy elég helyet a babának a fejlődésre. Ezt ki kellett szedni. Ez egy nagyon komoly műtét, nem is sokan csináljak. A méhtestet gyakorlatilag félbevágják függőlegesen, kiveszik a nyúlványt, majd összevarrják. A műtét után 10 napig egy hosszú cső volt feltekerve a méhtestben hagyva, hogy kitámassza azt, és ne engedje összeesni, amíg a hegesedés tart. Borzasztó görcseim voltak ettől a csőtől, már az utolsó napokban szinte könyörögtem a kegyelemért. Mégis megérte, mert ez volt a biztosítéka annak, hogy szépen fog gyógyulni, és alkalmas lesz arra, hogy kihordjak benne egy (illetve akkor még nem tudtuk, hogy végül egyszerre két! babát). Rövidre fogva már e műtét előtt megmondta a dokim, hogy ha ezt megcsináljuk, akkor lehet gyerekem, de csak császárral szülhetek, mert a méhösszehúzódások életveszélyesek lennének mindkettőnkre (mindhármunkra) nézve.

Amikor a lombik sikerült, és az ultrahangon leigazolták a két babát, még egy bátortalan kérdést tettem a lombikos dokinknak csak úgy ellenőrzésképpen, hogy szerinte van-e esély, hogy találok olyan dokit, aki vállal az előzményeimmel hüvelyi szülésre: erre azt mondta, hogy az országban egy orvost tud, akit érdemes megkérdezni, mert talán bevállal, más tuti nem. Megkérdeztem, ki az, erre kiderült, hogy a saját orvosom…

Na, innen egyetlen másodpercig sem kételkedtem, hogy a mi esetünkben ez a jó út, ez jelenti az egészséget és biztonságot. Egyébkent érdemes megemlíteni, hogy Magyarországon már maga az ikerszülés az orvosok több mint 80%-ánál eleve császárindukciót jelent. Ezt azért tartottam fontosnak leírni, mert hiszem, hogy sok minden fejben dől el. Például sok nő kevésnek érzi magát, ha nem szülhet „rendesen”, vagy traumaként, sokként éli meg a császárt. El tudom ezt könnyen képzelni, nagyon sajnálom, ha valaki így érez, de én vagyok az élő példa arra, hogy ha valaki fejben az első perctől fogva erre készül, akkor igenis szép élmény is lehet, és nem lesz sokkal hosszabb és szörnyűbb a lábadozás. Na, ne rohanjunk ennyire előre…

Tehát négy év próbálkozás és két nagyobb műtét után, inzulinrezisztenciát és pajzsmirigy-alulműködést terápiásan kézben tartva végre lombikkal ikreket vártam. Már a lombik önmagában nagyobb fegyelemre int egy kismamát és a teamet, az ikerterhesség már alapból veszélyeztet, és nekem ott a sok előzmény….

Tizenhat hetesen mértük másodjára a cukromat, már ekkor kijött a terhességi diabétesz a folyamatosan tartott diéta ellenére. Sajnos hiába szigorítottunk tovább a diétán, a 19. héttől már inzulin kellett, szerencsére nem sok és hamar megszoktam.

Egy hematóma is volt a 14-16. hét között, amit kezdődő lepényleválásként diagnosztizáltak, de szigorú fekvés mellett szerencsére elhalványult, felszívódott. Tehát ettől és a cukorbetegségtől eltekintve egész eseménytelen és nyugodt terhesség volt, persze az ikerterhesség nagyon igénybe veszi a szervezetet, szóval azért ez túlzás. Ezt nagyon sok olyan anyuka is alátámasztja, akinek volt mindkét terhességben része. Amit egy babával még 38 hetesen is simán megcsinált, az kettővel már a 20. hét magasságában is gyötrelem volt.

A célom végig az volt, hogy 1. ne nyíljon túl korán a méhszáj és elkerüljük a koraszülést és a PIC-et, 2. mindemellett „hízzanak” gyorsan odabenn (ez mondjuk cukorbeteg diéta mellett kész művészet volt!), hogy ha mégis korábban jönnek, csak jó húsban legyenek már a körülményekhez képest. Minden idegszálammal erre fókuszáltam.

A szülésre azt a magánklinikát választottam, ahol a metroplasztikát (kettőzött méhtest műtétet) is végezte rajtam a prof, innentől én az ő személyéhez ragaszkodtam, és ő csak ott dolgozik. A sok év alatt rengeteg nőgyógyászt fogyasztottam el, nem bízom már meg akárkiben sajnos, az első műtétem után is hagytak a hasamban meglepit. Szóval az M-ben akartam szülni, de ott nincs koraszülöttosztály. Így ikrek esetében ezt sokan felelőtlenségnek tarthatták. Én úgy gondolkoztam, hogy ez lesz az A tervünk, és ha sajnos nem sikerül valami folytan eljutnunk a 34. hétig (ekkortól tudtak volna fogadni minket), akkor megyünk az S-be és a biztonság kedvéért ott is kerestem magamnak ismerős segítségével olyan jó orvost fogadott dokimnak, akiben megbízom és elvállalt így feltételesen. Szóval bebiztosítottam magunkat.

Amikor a 34. hetet betöltöttük, hátradőltem kicsit a prof irodájában, és az elefántlábra dagadt bokaimra mutatva leegyeztettük, hogy mikor legyen legkésőbb a császár, ha addig nem indulna be. (164 cm magas vagyok, és akkor már olyan irgalmatlan méretű volt a haskörfogatom – a két babán és lepényen kívül annyi volt a magzatvíz, ami három babának is sok lett volna –, valamint kb. 10 liter vizet tartott vissza a szervezetem a magzatvízen felül…) Szóval a lényeg, hogy a doki úgy látta jónak, ha maximum a 37. hétig visszük, mert félő, hogy a szervezetem később egyszerűen nem bírja tovább a terhelést… Így kitűztünk egy napot: huszonkilencedikét, amely azért volt becses a számomra, mert néhai imádott nagymamám 100. születésnapja lett volna. Tudatosan választottuk így azt a szerdát.

Az „A” baba viszont – akkor még csak így neveztük, de a rendes neve Máté – nem várt addig. Tizenkilencedikén hajnali háromnegyed négykor burkot repesztett. Egy nap kellett volna, hogy betöltsük a 36. hetet, azaz 35+6 napnál jártunk ekkor. A szokásos egyik éjszakai pisilésemre mentem ki. Amikor vissza akartam feküdni, egy furcsa pattanásszerű hangot hallottam/éreztem, nem is tudom pontosan, olyan kómás voltam, majd éreztem, hogy valami nem oké. Ahogy felpattantam, kettőt tudtam „szökkenni” a fürdőig és ott loccs, egy hatalmas adag víz landolt a földön, tisztára, mint a filmeken… Szóltam a páromnak, hogy „ez most nem gyakorlat”. Ő fel sem fogta először, hogy mi van, aztán úgy pattant fel, mint aki parázson fekszik.

Elmentem zuhanyozni, pár dolgot még bedobtam a bőröndbe, és közben hálás voltam, hogy nincs bizonytalanság, hogy ez vajon az, vagy nem… hazaküldenek-e, vagy nem, meg ma itt gyerekek lesznek. Betelefonáltunk a kórházba, hogy mi a szitu és indulunk. Az amúgy majd’ félórás út hajnalban 12 perc volt, mégis csak kb. fél hat körül érkeztünk meg, mert elég kényelmesen indultunk el.

Már nagyon vártak minket, nagyon kedvesen fogadtak. Kaptunk egy sima szülőszobát egyelőre. Az ügyeletes orvos megvizsgált, és mosolyogva konstatálta, hogy valóban, burok repedt, itt ma szülünk. Közben megnyugtattak, hogy bár felhívtak a professzoromat, és már úton van, de amúgy is mindig beér fél nyolcra legkésőbb, szóval no para. (Ekkor már majdnem fél hét volt.)

A várakozás jó hangulatban telt, a CTG a hasamon volt. Elvileg látszódott már igen aktív méhtevékenység – nevezhetjük „fájásnak” is, de nem éreztem semmi extrát. Talán kicsit a derekam fájt, illetve négy-öt alkalommal is ki kellett mennem a mosdóba. Tulajdonképpen ez is a beindult szülés egyik jele lehet. Ezt a kényelmetlenséget leszámítva nagyon jól éreztem magam. Persze vagy szintén négy-ötször lezuhanyoztam újra, minden egyes kör után. A szülőszoba mellett volt zuhanyzó szerencsére, amit nem értettem, hogy akkora volt a fülke, hogy nagy pocak nélkül is igen nehézkes volt benne megfordulni. Pedig hát itt csak pocakosok zuhanyoznak…

Közben megtudtuk, hogy van egy programcsászár előttem reggel nyolctól, mivel neki foglalva van a műtő, ő az első, és rögtön utána megyünk be mi a műtőbe. Nem féltem. Furcsa, hogy ezt mondhatom, mert előtte annyi rossz tapasztalatom volt, hogy ez szinte kész csoda. Én azonban egyszerűen olyan szinten bíztam az öreg profban és a csapatában, a kórházban, hogy bárminemű kételkedés nélkül tudtam, hogy a legnagyobb biztonságban leszünk ezekben a kezekben. Az aneszteziológussal – akiről később tudtam csak meg szakmai berkekből, hogy szintén az egyik legjobb a szakmájában – már a szülés előtt két héttel volt egy egyórás beszélgetésem, ahol minden felmerülő kérdésemet (és volt egy pár) feltehettem, és nagyon megnyugtató válaszokat kaptam rá.

Kb. 12 percre kellett a férjemtől elválnunk, amíg engem a műtőben előkészítettek. A műtős pasi feltekerte a fáslit a lábaimra, végig nagyon ügyelt, hogy a műtős hálóruha takarjon, és ne érezzem magam kiszolgáltatottnak. Aztán jött az anesztes, és beadta a spinált. Másodikra sikerült, de nem volt gáz, tényleg. Röhögtem magamon, amikor elvileg „cicahátat” kellett volna csinálnom az akkor cirka 125 cm-es haskörfogatommal.

Utána felfektettek, tettek be branült, és az anesztes doki tesztelgetett, hogy hideget, meleget érzek-e. Szerintem ekkor kaphattam meg a katétert is, de ebből semmit nem éreztem, láttam. Építettek egy sátrat a fejem es a hasam közé, és már jöhetett is be a férjem. Ő a fejemnél volt, a karomat, vállamat simogatta, és beszélt hozzám. Nagyon jó érzés volt, és a helyzet furcsasága ellenére mégis kicsit meghitt és intim a számunkra.

Semmit nem éreztem a vágásból, viszont azt éreztem, amit már előtte olvasmányokból is tudtam, hogy matatnak bennem, és tulajdonképpen „rángatják ki” a babákat. Oké, ez nem volt kellemes, de nem ért meglepetéskent, így oké volt.

Az első baba elég hamar kinn volt, úgy kb. öt perc után. A másodikat úgy éreztem, nehezebb volt előkeríteni, bizonyára nagyon fent volt – így fértek csak el. Vicces volt, hogy a prof meg akarta mutatni az asszisztáló dokinak a metroplasztikahegemet, de alig találták meg. Vagy ő végzett nagyon jó munkát egy évvel előtte, vagy nekem van szuper regenerálódási készségem, de legvalószínűbben a kettő együtt.

Egy dolog volt baromi kellemetlen: eszméletlenül fáztam és szó szerint reszkettem, vacogtam. Mondták, hogy ez a gyógyszerek és a stressz együttes hatása. Ami viszont jó volt: ahogy a második baba is kinn volt, én egyből kaptam valami bódító cuccot, amitől minden „szenvedésem” elmúlt azonnal, és félkómásan emlékszem innen a továbbiakra.

A piciket a fejemhez tették egy puszifélére elfelé menet, a férjem ment azonnal velük, és végig követhette az eseményeket. Még egy kis marketing köldökzsinór-elvágást is kapott, az nem lehetett az igazi, mert levetettük a köldökzsinórvért. De jólesett neki. A két picit meztelenül a karjába is adták egyszerre. Büszke vagyok rá, hogy meg merte fogni a parányi kis újszülöttjeinket egyszerre.

Máté (A baba) 9.54-kor 2400, Vince (B baba) 9.59-kor 2300 grammal született, mindketten 47 cm hosszúak voltak. Egy órára melegedni inkubátorba tették őket, férjem fotózott és mutatta benn a szobánkban nekem a képeket. Családi apartmanban voltunk, így ő is velünk lehetett, saját ágya is volt az enyém mellett. Sajnos az első két éjszakát végül más okból (saját szerencsétlenkedésünk) nem tölthette benn, hiányzott is piszkosul.

Délután már felkeltem, természetesen, ez nem volt kellemes, de már volt tapasztalatom, és azt is tudtam, hogy kell ügyesen úgy felülni, hogy a hasizmomat ne használjam. Megvan a technikája, úgy sokkal kevésbé fáj. Olyan három napig volt tényleg kemény a felkelés, járás, de a harmadik napon már kiegyenesedve mentem és sétáltam szorgosan a folyosókon, hogy mielőbb jó kondiban legyek.

A picik az első perctől velem lehettek volna, ha így kérem, de megvallom, hogy mivel egyedül voltam a szobában a párom nélkül, első két éjszakára beadtam őket a csecsemősökhöz, hiszen egyedül nem tudtam volna kettejük gondját viselni. A hormonok is elképesztően megrohamoztak, a szülés másnapján egész nap szüntelenül sírtam, és azt sem tudtam, mihez kezdjek, hogy fogjam meg őket… szóval jobbnak láttam így.

Harmadnaptól azonban velünk aludtak, este a szobánkban fürdették őket, tanítottak a csecsemőápolás rejtelmeire, segítettek a szoptatásban stb. Állandóan körülöttünk forogtak többen is, mert ikrek, kis súlyú babák, miegymás. Az egyik csecsemősnek laktációs tanácsadói végzettsége is volt, ő rengeteget foglalkozott velünk, megtanított minket a tandem szopira is. Nem lehet szavakban kifejezni, hogy mennyit köszönhetek a teljes személyzetnek! Ott váltunk családdá és ezt a lehető legszebb, legnyugodtabb, legprofibb környezetben élhettük át maximális szakmai támogatással, mégis meghitt magányunkban. Ennél jobbat elképzelni sem tudok. Én úgy érzem, hogy nekik köszönhetem a szoptatásban való sikereinket is: hat hónapig 100% anyatejesek voltak és 10 hónapig szoptattam. A fiúk döntöttek úgy, hogy eddig tartson, tejci még lett volna bőven.

A magánkórház anyagi vonzatáról annyit, hogy bár nagyon sok pénz, egyáltalán nem beláthatatlan, sőt, mindent összeszámolva, hogy mennyit „illendő” adni állami kórházban is, már nem elvetemült összeg. Nekünk ez fontos volt az előzményeinkkel, mi erre gyűjtöttünk. Nem volt nagy lagzink, sem semmilyen nászutunk, inkább erre áldoztunk, és egy pillanatig sem bánom!

Azért írtam mindezt le ilyen hosszan, hogy legyen pozitív példa is császáros szülésre. Egyrészt a fájdalom nem volt vészes (a megelőző műtétem sokkal durvább volt), másrészt gyorsan gyógyultam (egy hét után már tűrhetően voltam, négy hét után szinte mindent tudtam volna csinálni). Valamint azt szeretném üzenni a kételkedő nőknek, hogy attól még, hogy valakinek úgy alakul, hogy szakmai okokból császármetszés a javallott, és így szül, attól nem lesz se több, se kevesebb, se jobb, se rosszabb anya! Az anya az, aki szereti, táplálja, terelgeti a gyermeket, és mindig ott van neki! Vannak sajnos természetes szülés mellett is rossz anyák és császárral is jók. Az olyan mendemondák pedig nem igazak, hogy a császáros babák nem szeretik az alagutakat, meg a szűk helyeket. Öt hónapos koruk óta a kedvenc játékuk az ikeás alagút, és Máté csak a hátsó kis zugban szeret az kiságyában elaludni.

Persze annak én is örülök, hogy végül nem mi döntöttük el a dátumot, hanem legalább az egyik baba dönthetett. Érdekes módon azóta is ez a felállás, mindenbe Máté kezd bele „hűbelebalázs” módjára, Vince pedig követi.

Én hiszem, hogy minden fejben dől el. Megkérek minden leendő anyát, hogy úgy álljon a császárhoz, hogy bár valószínű egy szükséges rossz, de attól még, ha úgy alakul, ne utálják magukat érte egy másodpercig sem! Készüljenek úgy, hogy esetleg ez is a pakliban lehet, és nem lesz olyan szörnyű élmény, mintha borzasztóan félnek tőle végig, és elutasítják fejben.

L. N.