igaz történetek szülésről, születésről

1398. nap: Megloptak (Hanna születése)

Megjelent: 2014. aug. 3.

Régóta készülök ennek a történetnek a leírására, most jött el az ideje.

Mikor megtudtunk, hogy baba jön hozzánk, egyértelmű volt, hogy választott orvosnak egy közeli ismerőst kérünk fel. Gondoltuk, fontos a bizalom. A várandósság problémamentesen telt, kivéve azt az egy dolgot, amikor a fogadott orvos a köldökzsinórban három ér helyett kettőt vélt felfedezni, mindezt rémült arcon közölte velünk. Nem mondott túl sokat, csak annyit, hogy mielőbb keressünk fel egy géndiagnosztikai helyet. A férjem már másnap délelőttre intézett egy időpontot. De az az éjszaka, amit akkor eltöltöttünk a férjemmel ketten, nagyon nehéz volt mindkettőnknek.

Másnap a doktornő az ultrahangon megtalálta azt a harmadik eret is, csak vékonyabb volt a másik kettőnél. Nagyon megkönnyebbültünk.

A 38. héten az orvos felírt egy kúpot, azt mondta, valami enyhébb bakteriális fertőzésem van. A kúp háromdarabos volt, amikor az utolsót elhasználtam, másnap hajnalban elfolyt a magzatvíz.

Semmi különöset nem éreztem, sem azt, hogy most szülni fogok, sem fájásokat. A fogadott orvosom hívtam, nem tartózkodott az országban. Nem számított ilyen hamar a babára. De mondta, ne aggódjak, küld maga helyett valakit. A szülésznőm javaslatára összepakoltuk a holminkat és elindultunk a klinika felé.

Mikor beértünk, üres volt az osztály, aznap senki nem akart szülni. Felvettek, és beirányítottak a vajúdóba. Néha bejött a szülésznő és megvizsgált, feltette a CTG-t, aztán levette. Kérte, hogy sétálgassak, mozogjak, hiszen még csak 1 cm-nél járunk. Teltek az órák, egyre éhesebb voltam, de csak azt a nyamvadt szőlőcukrot ehettem. Közben megjelent egy-két kósza fájás is. De végig csak arra tudtam gondolni, hogy jó ég, még mindig csak egy centi, mi lesz így?

A szülésznőtől kaptam homeopátiás szereket, ezek kicsit felerősítették az összehúzódásokat, de érdemben nem változtattak semmin. Közben antibiotikumot kötöttek be a fertőzések elkerülése végett. Ezen a ponton kezdtem elveszíteni a reményt, ki voltam kötözve, a CTG-t rám tették folyamatosra és lefektettek az oldalamra.

Nem sokkal később megérkezett az az orvos, akit a fogadott orvosom küldött maga helyett. Sok idő nem telt el, és azzal a hírrel jött, hogy az ügyeletes orvos meglátta a CTG-eredményeimet, és császárt írt elő, mondván, hogy a baba szívhangja leesett. Láttam a férjem arcán a rémületet, nagyon megijedt. Belegyeztem a műtétbe.

Innentől minden olyan gyorsan történt, hirtelen a vészhelyzetben találtam magam egy fém ajtó mögött egy hideg műtőben, ahol zöld leplek lógtak körülöttem. Kívülről láttam az eseményeket. Csak az anesztest láttam, aki végig nagyon bíztatott. Emlékszem, rettenetesen fáztam és remegtem.

Nem telt el öt perc, kiemelték a kislányomat, akit életében először a két lábánál fogja fejjel lefelé lógatva láttam meg. Lila volt és húsos. Fürdetés, mérés, öltöztetés után odaadták az apjának. Legalább ő vele lehetett egy kicsit, ha már én nem…

Közben arra vártam, hogy vége legyen a varrásnak, egy örökkévalóságnak tűnt, azt hittem, sosem lesz vége. Néha egy-egy momentum fel is tükröződött a műtős lámpa üvegében. Azt bámultam… Mikor végre befejezték a műtétet, áttoltak a megfigyelőbe. A folyóson két percre odajöhetett a férjem a lányommal. Nem tudtam őt megfogni, de ő megfogta az arcomat.

Ez az este borzalmasan telt, nem a fájdalom miatt, hanem amiatt, hogy nem láthattam őt. A csecsemősöknek aznap nem jutott idejük arra, hogy felhozzák a babákat a megőrzőbe. Azt a két képet bámultam állandóan, amit a férjem küldött nekem MMS-ben róla. Közben örült is a szívem, hogy itt van, megszületett, csak azt nem értettem, mért nem velem van.

Reggel, amint lehetett, felkeltem, és elsőnek elmentem zuhanyozni, a fájdalmak ellenére. Igazából nem is érdekelt, hogy fáj, tudtam, hogy csak akkor lesz nálam, ha elmegyek érte, különben senki nem fogja odahozni hozzám. Így összeszedtem a cuccaimat, ettem két falatot a zsömlémből, és elindultam lefelé.

Amikor beléptem a csecsemőosztályra, több baba is sírt, köztük az enyém is. Olyan nagy volt a többi baba mellett! Mikor eljöttünk, abbahagyta a sírást.

Azóta is fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy mit élhetett ő át evilági életének első óráiban. És hogy mit érzek én? Azt, hogy engem akkor MEGLOPTAK! Indokolatlanul kivágták belőlem, és elvettek tőlünk egy olyan dolgot, ami mindkettőnk életében meghatározó lett volna.

N. T.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.