igaz történetek szülésről, születésről

1378. nap: Árokpart helyett vákuum (kislányom születése)

Megjelent: 2014. júl. 14.

Bennem mindig is megvolt az a hatalmas, magamba vetett hit, hogy jó anyuka leszek, hogy erre születtem, és az is egyértelmű volt számomra, hogy a szülés csodálatos dolog. Eszembe sem jutott félni tőle. Mindig úgy gondoltam rá, mint valami hatalmas karácsonyi ajándékra, amit alig várom, hogy kibonthassak.

A párommal egy nagyon fájdalmas, engem lelkileg egy életre megsebző művi vetélés után döntöttük el, hogy eljött az idő, kisbabát szeretnénk. (A művi vetélés története hosszadalmas és bonyolult. Folyamatosan azon vagyok, hogy feldolgozzam a történteket, de ha azt a történetet is leírnám most, az túl messzire vezetne.)

Szóval nagyon-nagyon vártuk a kisbabánkat, aki három hónap próbálkozás után fogant meg. A várandósságom maga volt az álom, annak ellenére, hogy az első négy hónapot végighánytam. Sosem voltunk még ennyire szerelmesek a párommal, a terhesgondozásra is fülig érő szájjal várakoztam minden alkalommal a kórházban.

Tizennyolc hetes terhesen már volt előtejem, aminek a mennyisége hétről hétre nagyobb lett. Ezen nagyon meglepődtem, nem tudtam, hogy létezik ilyen. Kéthetente, majd hetente jártam kapcsolatanalízisre, ahol kapcsolatba léphettem a kisbabámmal, és megpróbáltuk a pszichológussal feldolgozni a traumáimat, félelmeimet is, hogy azzal ne terheljem a kisbabámat. (Elsősorban az előző terhességemet, amiről sokáig csak zokogva tudtam beszélni.) Egy ilyen kapcsolatanalízisen mutatta meg a baba azt is, hogy kislány, még az ultrahang előtt.

Kismamajógára jártam, sokat olvastam a természetes szülésről, relaxáltam, próbáltam megtanulni a hipnoszülés módszerét, sokat sétáltam és álmodoztam. Paradicsomi időszak volt! Szinte az első pillanattól látszott a pocakom, ami a végére óriásira nőtt. Talán mert annyira büszke voltam rá. De hiába totyogtam, mint a kacsa, úgy éreztem, még sosem voltam ilyen jó formában testileg-lelkileg. A babának minden értéke tankönyvi volt, egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy lehetne másképpen is.

A párommal viszont volt azért köztünk néhány keményebb vita a szüléssel kapcsolatban, már a vége felé. Én úgy éreztem, akár egy árokszélen világra tudnám hozni a babámat, annyira nagy volt az önbizalmam ezzel kapcsolatban. Mindenképpen természetes szülést szerettem volna, ha lehet, orvosi beavatkozások nélkül. De a páromnak, aki orvos, mindent örökösen magyaráznom kellett. Nem értette, miért nem akarok EDA-t, ha egyszer akkor nem szenvednék annyira. Nem értette, mi bajom az oxitocinnal. A bábás könyvben kijelöltem neki néhány fejezetet, hogy olvassa el, cikkeket vadásztam neki az oxitocin magzatra gyakorolt hatásairól, mindent megtettem, hogy megértse, mit és miért szeretnék. Végül elfogadott mindent, és megígérte, hogy segíteni fog abban, hogy természetesen szülhessek, de láttam rajta, hogy továbbra is humbugnak tartja az egészet. De mivel nagyon szeret, támogatott.

Egy gond volt csak: az orvosomtól, akihez hosszú évek óta jártam, gyakorlatilag frászt kaptam. Nemhogy bizalom nem volt bennem iránta, mióta babát vártam, hanem már a látványától rosszul voltam. Minden vizsgálat, amit csinált, fájt. Sosem mondta előre, mit fog tenni, csak csinálta. Úgy éreztem, folyton résen kell lennem, mert bármikor okozhat valami fájdalmat. Ha megbeszéltünk valamit, elfelejtette, sosem ért rá, kérdéseimen többször gúnyolódott, és amikor szívdobogva előadtam neki, hogy én nem szeretnék EDA-t, és ha lehet, kihagynám a gátmetszést is, egy órán át szónokolt róla, hogy „mi azért szeretjük az EDA-t és a gátmetszést…” (Gondoltam, ha annyira szereted, csinálj egyet magadnak!)

Nagyon buta voltam, amikor nem vállaltam föl azt a konfliktust, ami a helyi kórházban az orvosváltással járt volna. Szülésznőt is fogadtunk, automatikusan azt, aki együtt szokott dolgozni az orvosommal. Nem volt szimpatikus. Tőle is meghallgattam az egyórás szónoklatot az EDA és az oxitocin áldásairól.

Szerettem volna az utolsó pillanatig otthon vajúdni (sőt, azt se bántam volna, ha addig késlekedünk, míg végül otthon bújik ki a baba, de a párom már a gondolatától is frászt kapott), felfújtuk a fitball labdát, megvettük az olajokat a masszírozáshoz, borogatáshoz, a párom még masszázstechnikákat is megtanult, hogy segíthessen majd. Kiválasztottunk vagy ötórányi zenét, betáraztunk finom, laktató kajákból… szóval nagyon felkészültünk. Csakhogy a baba nem jött.

Tulajdonképpen már hetek óta voltak jósló fájásaim, és a méhszájam is gyönyörűen kezdett kinyílni, de egyik alkalommal NST-n, éppen, amikor a párommal kacarásztunk valamin a dokim magánrendelőjében, a doki egyszer csak berohant hozzánk, látta a szívhangokon, hogy a babám alszik odabent, mire egy szó nélkül durván nyomkodni és rázni kezdte a hasamat. (A hasamat, amit a széltől is óvtunk, és hónapokig csak a legfinomabb simogatásban volt része!) Úgy éreztem magam, mint akit megerőszakoltak. A doki kiment, én pedig elsírtam magam.

Na, ott lett vége mindennek. Csak gyűlöletet éreztem, hogy menekülni akarok, és menteni a kisbabámat ettől a durvaságtól. Tudtam, hogy ilyen bánásmódban lesz részem a szülés alatt is. Ettől a pillanattól nem volt több jósló, és leállt a tágulás is.

Kétnaponta kellett járnom NST-re és amnioszkópos vizsgálatra. A dokim többször célzott rá, hogy „megbabrál” kicsit, hogy beinduljon a szülés, de én annyira tiltakoztam, hogy sértődve vállat vont és békén hagyott. Aztán azt mondta, be kell indítani, nem várhatunk tovább. A várandósság elején folyton a vetélésről beszélt nekem, most már a méhben elhalt magzat volt a kedvenc témája a vizsgálatokon. Én egy ideje már simán hazudtam neki arról, mikorra vagyok (voltam) kiírva. A papíron sose nézte meg, és mindig elfelejtette, amit előzőleg mondtam. De aztán már a 42. héten jártunk, és azt mondta, nem vállalja tovább a felelősséget, a szülést be kell indítani. Összeomlottam.

Már két hete éltem csípős kaján, napi két órát gyalogoltam, egyfolytában szexeltünk a párommal, vedeltem a málnalevélteát stb. Mindent megtettünk, hogy elinduljon a babóca, de ő tojt ránk.

Végül eljött a szülésindítás napja. Nagy sírások után jelentkeztem a szülőszobán a megbeszéltek szerint este fél kilenckor az indításra. A dokim nem jött be, mondta, hogy majd az ügyeletes felhelyezi a méhszájérlelőt, mi reggel találkozunk. Bár aznap reggel is csináltak egy amnioszkópos vizsgálatot, az ügyeletes orvos ragaszkodott hozzá, hogy ő is megcsinálja, mert ez a szabály. Csakhogy nem tudta! Tíz percig kínlódtam a fájdalomtól az asztalon, mire azt mondta, feladja, hagyjuk a vizsgálatot. Negyven percig tartott, mire felvették az adataimat, közben már rajtam volt a CTG. (Hogy bírják ezt végigcsinálni azok a kismamák, akiknek közben fájásaik is vannak?!)

Végre aztán beengedtek egy privát vajúdószobába, és bejöhetett a párom. Ott is rám kötötték a CTG-t, bár a kórház azt hirdeti magáról, hogy náluk csak időközönként néznek szívhangot, a kismama bármilyen pózban vajúdhat, ehet-ihat közben. Ehhez képest csak egy papucsot és egy üveg vizet akartak engedni behozni a szülőszobára, balhéztak velünk a csomagjaink láttán. (De kiharcoltunk mindent, még a kispárnámat is!) Enni csak stikában lehetett (de a párom nagyon ügyesen egy egész pizzát becsempészett nekem!), és amikor megkérdeztem a nővért, hogy muszáj-e már megint rám tenni a CTG-t, rám förmedt: „Hát ezért jöttek, nem?!” (Nem b… meg, szülni, de mindegy.)

Éjfélig semmi sem történt, ketyegett a baba szívhangja, ránk sem néztek. Nagy nehezen végül megkaptam a méhszájérlelőt azzal, hogy reggelig hátha csinál valamit, onnantól a saját dokim veszi át az „ügyemet”. Hát, reggelig semmi sem történt. Szenvedtem a CTG-től, fájt az egyhelyben fekvéstől a derekam, a csípőm. Próbáltunk aludni egy kicsit, hiába. Rettegtem a reggeltől, tudtam, hogy a szenvedések majd csak akkor kezdődnek. Így is történt.

Kilenc előtt berobogott a dokim, megvizsgált, majd közölte, hogy semmi sem történt, jön a burokrepesztés és az oxitocin. Megrepesztette a burkot, mire azonnal komoly fájásaim lettek. Ennek nagyon örültem, és nem értettem, minek bekötni nekem azt a zacskó oxit (ami ha kiürült, azonnal hozták a következő zacskót, zubogott belém egész nap). A doki azt mondta, az én méhem nem reagál az oxitocinra, különben már megszültem volna, ezért kell nagy dózisban kapnom. Akkor jött a pokol.

Gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra folyamatos fájásaim lettek, alig volt köztük szünet. Előzőleg még kidurrantották két vénámat, végül csak a könyökhajlatba tudták betenni a branült, így azt a kezemet végig nem hajlíthattam be. „Csodás” érzés volt még erre is figyelni! A fájdalom pokoli volt. Próbáltam „meglovagolni” a fájásokat, átadni magam nekik, mindent, amiben hittem, amiről olvastam, de ez az egész mű volt, nem a saját fájdalmam.

És ami a legrosszabb, onnantól szinte meg is feledkeztem a babámról. Addig szinte egyek voltunk, minden gondolatom nála volt, minden rezdülését figyeltem, és sugárzott felé a szeretetem. Most semmi másra nem tudtam gondolni, mint a fájdalomra. Egy idő után szinte eszembe sem jutott, hogy ő jól van-e, csak hogy legyen már vége!

Három óra kínlódás után megkérdeztem az orvost, meddig fog ez még szerinte tartani. A válasz: „Még vagy nyolc-tíz órát. És ez még semmi, még sokkal rosszabb is lesz! Na, kéri már azt az EDÁ-t?” Összeomlottam. Kértem.

Onnantól könnyebb volt. Újra tudtam beszélni. Főleg arról, hogy úristen, ki ne fogyjon az EDA, adjanak még, nem hat az egyik oldalon, hogy feküdjek, hogy kevésbé fájjon? (Mindezt úgy, hogy világ életemben jól bírtam a fájdalmakat.)

Aznap egyik problémás szülés jött a másik után. A dokit, a szülésznőt alig láttam, folyton császároztak valakit. Ha valamire szükségem volt, soká kellett várnom. (Érdekes, csupa beindított szülés végződött a műtőben.) Egyszer berohant a szülésznő, próbált pisiltetni, nem ment. Azt mondta, a baba nem tud kijönni a hólyagomtól, ami mindjárt kipukkad. Meg kell katéterezni, de ő most megy egy császárhoz, majd utána. Én onnantól másfél órán át vártam őt, rettegve, hogy tényleg kipukkad a hólyagom.

Egyszer kért a párom forró vizet, hogy muskotályzsályás borogatást készíthessen nekem. A szülésznő a csaphoz lépett, bevizezte (hideg vízzel) a kendőt, amit vittünk, és a párom kezébe nyomta. Köszönjük. Valahol az időben elveszve emlékszem még kézzel tágításra is…

Aztán jött valami tolófájásféle, vagy csak azt mondták, hogy ez már az, az érzésre nem emlékszem. A doki azt mondta, nyomjak, ha jön a fájás, de neki most el kell menni. Egyedül voltunk a párommal. Minden fájáskor nyomtam erősen, de száz százalékig nem voltam benne biztos, hogy tényleg fájásom van épp. Valahogy folyamatosan fájt. Sokáig tartott ez. Az égvilágon semmi nem változott. A baba fenekének körvonalát szinte ki lehetett venni a pocakom közepe táján, erre emlékszem.

Aztán arra, hogy a CTG másképp kezd pittyegni, a baba szívhangja leesik. Beviharzik a doki, kéz be, aztán: „Hát ez remek! Tiszta mekónium a magzatvíz! Nem akartam magát is császározni, de muszáj lesz.” Én akkor már csak feküdtem behunyt szemmel a hátamon, és csak arra vágytam, hogy vágják ki belőlem a kisbabámat. Bárki bármit mondott, nem válaszoltam.

Aztán kiderült az is, hogy a kicsikém rossz irányba fordult és elakadt, meg fájásgyengeség is van (amit a doki később a páromnak úgy magyarázott, hogy a makacskodásom miatt alakult ki, mert nem kértem az EDÁ-t már az elején, így kifáradt a méhem.) Császározni mégsem lehetett, mert a baba már a szülőcsatornában volt. Akkor már biztos voltam abban, hogy meghalok én is, és a baba is.

Emlékszem a gondolataimra. Sajnáltam, hogy nem sikerült, hogy mennyire kár, hogy el kell szakadnom a páromtól, pedig úgy szeretem, és sajnáltam a babámat, hogy meg kell neki is halnia. Aztán imádkoztam, hogy legalább ő maradjon életben, mindegy, milyen lesz, csak éljen! De nem hittem benne, hogy sikerülhet.

Egyszerre egy csomó ember jött be, más orvosok is, felvettek valamilyen védőruhákat, hozták a vákuumot, a szülésznő a hasamba könyökölt. „Ez fáááááj!” – sikítottam fel, mire azt mondta: „Miért, kitolod magadtól?” Akkor teljesen megadtam magam, és ez megkönnyebbülést hozott. Akkor derült ki számomra, hogy én mindvégig ellenük dolgoztam. Harcoltam, feszítettem, nem akartam nekik megadni magam. Addigra viszont már megszűntem létezni, csak egy darab hús maradt belőlem, aminek a sorsa nem nagyon érdekelt, így nyomhattak, vákuumozhattak, mindegy volt.

És akkor megszólalt a dokim: „Sajnálom, de szükség lesz gátmetszésre.” Mi van?! Én már beletörődtem a saját és gyermekem halálába, ez meg itt a gátmetszéssel jön? (Egyáltalán hogy lehet, hogy emlékszik rá, hogy nem akartam?) Felőlem kettőbe is vághatnak, nem érdekel. Aztán azt éreztem, hogy kiszippantják a belső szerveimet, és hirtelen ki is csusszant belőlem valami.

Hopp, csak nem a kisbabám? Ki sem nyitottam a szemem. Beugrott, hogy ilyenkor a nőknek egy csapásra meg szoktak szűnni a fájdalmaik. Hát nekem nem szűntek meg. Mikor picit kezdtem magamhoz térni, azt láttam, hogy az orvosok körülállják (feltételezhetően) a babám, és egy kis gyenge nyekergést is hallottam. Olyan fura volt, olyan idegen, mégis izgalmas! Talán mégis él?

És aztán egyszer csak repült felém a kis békám, most már teli torokból kiabálva, valaki kioldozta a hálóingemet, és rám tették. Nagyon bársonyos volt, picike, a kezemben éreztem azt a drága, apró kis popsiját. Beszéltem hozzá, hamarosan megnyugodott. A párom fölénk hajolt, átkarolt minket, és nagyon sírt. Szegény, el se tudom képzelni, hogy bírta végignézni ezt a szülésnek csúfolt kínzást!

A babámat később egy rövid időre elvitték megfürdetni, mert tiszta mekónium volt (a hasamon is hagyott egy welcome-csomagocskát, jelezve, hogy mi a véleménye erről az egész cirkuszról). Párom ment és végig mellette volt. Akkor már nem is sírt a kicsike. Engem egy órán keresztül stoppoltak. (A doki elfelejtette elmesélni, hogy a méhem is megrepedt, azt is varrni kellett. A zárójelentésből tudtam meg.)

Közben a párom megmutatta a kicsit a kint várakozó népes rokonságnak, akik eléggé elhűltek a baba csúcsos fejecskéje és összetört arcocskája láttán. Pedig már akkor gyönyörű volt!

Hogy a lepény hogy került ki belőlem, fogalmam sincs. De a szörnyűségeknek ezzel vége is lett.

A babát hamar újra a karomba zárhattam. Édes kislányom 3450 grammal és 51 cm-rel született. Attól kezdve egy percre sem távolodtunk el egymástól. A borzalmas szülés után olyan hamar megvigasztalódott! Azóta is olyan, mint egy kis Buddha. Még három órát töltöttünk a szülőszobán, abból másfél órát szopizással töltött, mi pedig gyönyörködtünk benne.

Aztán mikor lekerültünk a gyermekágyas részlegre, és mindenki hazament, én félénken megkérdeztem a csecsemős nővért: „És akkor most mit csináljak a babával? Aludjon a kis kosarában az ágy mellett?” Azt mondta: „Nem, bújjanak össze.” Féltem, hogy ráfekszem, hogy megfullad, de megnyugtatott, hogy nem fogok.

Ez az egy mondata arról, hogy bújjak össze a babámmal, elindított engem az anyaság útján. Elmúlt a félelem, és a fájdalom sem érdekelt már. Összebújtunk, úgy maradtunk egész éjszaka, és úgy vagyunk azóta is. Ha sírt kicsit, már egy szavamtól, egy érintésemtől megnyugodott, ahogy azóta is. Nagyon nyugodt, boldog baba lett belőle. A harmónia, ami mindenemet elárasztotta a várandósság alatt, újra visszaköltözött belém. Tovább hordoztam a kisbabámat, csak már nem belül, hanem szorosan magam mellett. Nagyon boldogok vagyunk!

Két hónapja gondolkozom azon, hogy miért történt így ez a szülés. Azt gondolom, nem az orvos hibája. Ő azt adta, amire, amennyire ő képes. Vészhelyzetben helytállni. Abban profi, és ezt meg is mutathatta. Az már más kérdés, hogy – legalábbis szerintem – a vészhelyzet kialakulásához is volt némi köze. Bár azt hiszem, végső soron rajtam múlt minden. Nem engedtem ki magamból a kisbabámat. Nem engedtem, hogy elinduljon kifelé, ezért kellett az indítás, és ezért kellett végigélnünk mindent, amit elkerülni igyekeztem. Azt gondolom, hogy ez az egész az előző baba elvesztésével kezdődött. Akit „elvettek az orvosok”. Szegények, méltatlanul bűnbakká váltak a tudatalattimban. Nem akartam ezt a babát is átengedni nekik. Legalábbis én így érzem.

A szülés után egy darabig mindent elnyomott az eufória, hogy karomban tarthatom a babám, aztán sokáig volt bennem veszteségérzet és sértettség a szülés miatt. Mostanra teljesen megbékéltem, és hálás vagyok, hogy a babámnak egy percet sem kellett nélkülem lennie. Mert ez a legfontosabb, és lám, bár úgy ráncigálták ki erre a világra, előtte, utána csak békében és szeretetben volt része, így – úgy látom – kiegyensúlyozott, a világ jóságában messzemenőkig bízó kis baba lett belőle.

Én pedig alig várom, hogy újra baba legyen a pocimban. De abba a kórházba nem megyek vissza. Úgy szeretnék otthon szülni! A párom válasza továbbra is kategorikus nem. (Sajnos benne úgy csapódtak le a történtek, hogy az orvos megmentett minket, nélküle talán már nem élne a szerelme és a kislánya, és milyen jó, hogy a kórházban azonnal jött a segítség.)

Keresem a megoldásokat, a kompromisszumot. Még mindig a szülésről álmodozom. Ami nekem volt, az nem szülés volt. Még sosem volt saját fájásom, nem hallottam a pukkanást, amikor elmegy a magzatvíz, nem éreztem, ahogy a babám lassan kifelé halad a szülőcsatornán, és azt sem, hogy kint van, megcsináltam, megszültem! Én még nem szültem. Szinte úgy érzem, hazudom, amikor kiejtem a számon, hogy szültem egy gyereket. De majd legközelebb! Jaj, de csodálatos lesz! Azt már tényleg én szülöm majd, akár az árokparton is!

N. Zs.

Kislányom születése a húgom szemével > > >
Vetélés > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.