igaz történetek szülésről, születésről

1344. nap: Tanítómesterem (Alma)

Megjelent: 2014. jún. 10.

Amikor Iván kb. másfél éves lett, elkezdtem vágyódni egy kisbaba után. Ekkor már könnyebb volt a két picivel, és éreztem, hogy jöhetne már egy harmadik gyerek. Megbeszéltük a férjemmel, hogy ősztől próbálkozunk, de az sem baj, ha csak a következő év elejétől vesszük komolyan a babaprojektet. Nem akartam rágörcsölni, főleg, hogy a két kisfiunk váratlanul jött, és azonnal, ahogy utat kaptak tőlünk.

Nyár végén volt egy mélypontunk a házasságunkban, amely érdekes módon nem eltávolított bennünket egymástól, hanem olyan közel hozott minket lelkileg a férjemmel, hogy a fiúk születésnapján megfogant a harmadik gyermekünk. Ákos ekkor volt három-, Iván kétéves. Egész más minőségben folytatódott a kapcsolatunk, mint addig, sokkal őszintébb és hittel telibb lett, mint előtte. Éppen egy költözés kellős közepén álltunk, amikor pozitív lett a teszt. Hihetetlen örömet éreztem, és most már egészen biztos voltam benne, hogy ennek a babának otthon kell megszületnie. Már túl voltam két szép szülésen, arra gondoltam, mi értelme bemenni a kórházba, és amúgy is évek óta erre vágytam. Dúlaként már két kórházi szülést kísértem, és éppen készültem egy otthonszülés kísérésére is. Ezek az élmények is azt erősítették bennem, hogy nekem otthon kell szülnöm, és egyébként sem szeretnék kórházba menni, akármilyen jó élményeim is voltak ott korábban. Ezek voltak az első gondolataim.

Innentől kezdve reggeltől estig rosszul voltam, émelyegtem, fáradt voltam. Alig bírtam ellátni a fiúkat. Emiatt aztán a kedvem sem volt már olyan jó. Közben éppen befejeztem a szakdolgozatomat, már csak le kellett adni. Aztán kb. egy héttel később picit vérezni kezdtem. Nagyon megijedtem, sírtam, nehogy baja legyen a picinek. Még csak kb. öthetes voltam, de másnapra már a régi orvosomhoz kaptam is időpontot. Ekkor még nem talált szívhangot, de megállapította, hogy itt bizony jön egy baba, és hogy a vérzés ilyenkor még normális, ne aggódjak. Teltek a hetek, nem lettem jobban, majd a nyolcadik-kilencedik hét között újabb vérzés jött, pecsételős, amely egy hétig tartott. Felvettem egy bábával a kapcsolatot, aki megnyugtatott, hogy ez lehet normális is, de azért pihenjek.

Időközben felkerestem egy másik orvost is, egy doktornőt, aki egy másik kórházban dolgozik, és a régi orvosomhoz többet nem mentem. Ennek az volt az oka, hogy a régi kórház protokolljában már nem bíztam, mert amióta Ivánt szültem, sok minden megváltozott ott, és szerettem volna az otthonszüléshez olyan háttérkórházat és háttérorvost választani, ahol biztonságban lehetek, ha esetleg mégis kórházi szülésre kerülne a sor. Mintha megéreztem volna előre… Elmentem ehhez a doktornőhöz a tízedik héten, aki a vérzés miatt hüvelyi ultrahangot csinált, pedig nagyon nem akartam ez alatt a várandósság alatt belső vizsgálatokat, de most muszáj volt. Azt mondta, minden rendben, a baba pedig jól van. Megnyugodtam.

Ekkor volt a fent említett otthonszülés is, ahol dúlaként vettem részt, és olyan hihetetlen élményekhez jutottam általa, hogy sírtam a boldogságtól és attól, hogy milyen jó, hogy nemsokára nekem is megadatik ez a csoda! Érdekes volt, hogy ekkortájt még nagyon rosszul voltam, viszont amint megcsörrent éjszaka a telefonom, és mennem kellett ehhez a szüléshez, a rosszullétem elszállt, és amíg ki nem bújt reggelig ez a csodababa, én remekül voltam. A természet érti a dolgát…

Két-három hét múlva kezdtem fizikailag is jobban lenni, már kevésbé émelyegtem, és a kedvem is jobb lett. Viszont újabb költözés állt előttünk, amit január elejére-közepére terveztük. Ekkor volt az államvizsgám is. Szóval minden összejött. Az ünnepek szépen elteltek, a családot beavattuk az otthonszülésbe. Tájékozatlanok voltak, de legalább kérdeztek, és mi válaszoltunk. Elfogadták, megértették, hogy ezt szeretnénk, és a döntésünket nem akarták megváltoztatni. Január első hetében (ekkor már közel félidős voltam) a fiúkat elvitték anyukámék, hogy tudjunk pakolni a költözéshez, és hogy el tudjunk menni az infóhétre, illetve az államvizsgára. Kemény napok elé néztünk. Napközben infóhét, este pakolás, dobozolás, és kis tanulás a vizsgámra.

Az információs héten sok újat nem hallottunk, mégis nagyon jó volt újra hallani bizonyos dolgokat, és nagyon megérintett minket, hogy Ági személyesen adta át a tudását, tapasztalatait, hogy találkozhattunk doulákkal, bábákkal, és megismerhettük Edinát, aki azonnal a szívünkbe lopta magát. El is döntöttük, hogy szeretnénk, ha ő lenne az a bába, aki jelen lesz a szülésnél, és a követező hétre le is beszéltünk egy személyes találkát.

Közvetlenül az infóhét után, az államvizsga előtti napon ultrahangra volt időpontom, a 20. heti, genetikaira. Nagyon izgultam, vajon kisfiút vagy kislányt hordok a szívem alatt. Tudtam, hogy minden rendben lesz, nem lehet, hogy valami probléma van, miért is lenne. Feküdtem az ágyon, a szonográfus magyarázta, hogy gyönyörű baba, minden rendben vele és kislány. Nagyon örültünk! Aztán megkérdezte, hogy hol szülök, ki az orvosom. Mondtam, hogy ki az orvos, és hogy otthon fogok szülni. Ekkor jött a hideg zuhany: közölte, hogy jelen pillanatban a méhlepény részben fedi a méhszájat, azaz így nem lehet hüvelyi úton szülni. De meg is nyugtatott, hogy ez még változhat, feljebb mehet a lepény, ahogy nő a méhem, hiszen még csak 20. hetes vagyok. Hazáig bőgtem, a férjem meg nyugtatgatott. Beszéltem a bábámmal, majd találkoztunk is, és ő is megerősített abban, hogy nincs mitől tartanom, hiszen sok nőnek tapad a placentája a méhszájon, de idővel ez változik, és hogy 97% esélyem van arra, hogy minden rendben legyen, ezért ne a 3%-ra fókuszáljak. Nehéz volt, de elkezdtem nem foglalkozni a dologgal. Talán túlságosan is nem foglalkoztam vele. Reméltem, sőt úgy éreztem egy-két hét múlva, hogy már minden rendben, biztosan feljebb ment a lepényem.

A 24. héten mennem kellett a doktornőmhöz. Az ultrahangleletet látva, ő is egyből szerette volna megnézni a lepény helyzetét, meg persze én is. Így megint hüvelyi ultrahangot csinált, mert állítólag így sokkal pontosabban látszik a lepény pozíciója, mint hasi ultrahanggal. Feküdtem az ágyon és nagyon izgultam, mantráztam, hogy minden rendben van, a lepény már feljebb ment. Újabb hideg zuhany: a lepény bizony még mindig a méhszájon volt, a baba pedig harántfekvésben. A doktornő igyekezett megnyugtatni, hogy még bőven van ideje feljebb kúszni a lepénynek, de azért a 28. héten látni szeretne, és ha addig nem változik a placentám helyzete, ő kiírná a programozott császármetszés időpontját. Én akkor elsírtam magam, és kérdeztem, hogy akkor ezek szerint négy hét múlva eldől a sorsom? Utána már esély sincs arra, hogy változzon a dolog? Ő azt felelte, hogy a 30. hét után egyre kisebb erre az esély, és olyankor már tartani kell esetleges vérzéstől, koraszüléstől ilyen helyzetben, de persze feljebb kerülhet a lepény még a 30. hét után is, csak jobb mindenre felkészülni. Ezek után zokogva mentem haza. Hívtam a férjem, a bábáim, a doulám, és teljesen kész voltam.

Lehet, hogy a vágyott, bensőséges, intim otthon helyett egy hideg, világos műtőben fog megszületni a kislányom? Ezt akkor el sem tudtam képzelni, és nagyon féltem, hogy bekövetkezhet. Teltek a napok, és egyre több embertől kaptam a biztatást, hogy tutira rendben lesz minden, egyre több olyan nővel beszéltem, akinek hasonlóan fedte a lepény a méhszáját, és a 30-33. hét között már minden rendben volt, sőt volt, akinek már előbb. És persze volt előttem két-három olyan példa is, akiknek éppen emiatt lett császármetszése, de arra gondoltam, miért pont én lennék a következő. Ezek után valahogy nem akartam tudomást venni a dologról, alig beszéltem róla valakinek, de belül azért féltem. Esténként autogén tréningeztem, relaxáltam, beszéltem a babámmal, a lepényemmel, és igyekeztem feljebb bíztatni. Úgy gondoltam, ez működik és hatni fog, és hittem is belül, hogy minden rendben lesz. Közben leveleztem és telefonon, illetve személyesen tartottuk a kapcsolatot a bábákkal.

A 28. héten nem mentem vissza a doktornőhöz, viszont a 30. héten jártam szonográfusnál. Előző nap szinte biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz, viszont útközben éreztem, hogy félek, hogy valami nincs rendben. Rátette a hasamra az ultrahangfejet, és közölte, hogy minden a legnagyobb rendben. Ekkor rákérdeztem a lepényre is, amit meg sem nézett addig, és kiderült, hogy semmi változás: hüvelyi szülésre nincs mód, a lepény teljesen fedi a méhszájat, a baba ráadásul harántban fekszik még mindig.

Összeomlottam, ezek után három teljes napig sírtam. Miért pont én? Miért pont most? Ez nem lehet, nem akarom elhinni! Felhívtam a doktornőt, és elmondtam neki, hogy mi a helyzet, és hogy mennék hozzá mielőbb, főleg, hogy a rá következő héten tervben volt egy prágai kiruccanásunk a férjemmel kettesben, öt napig. Előtte szerettem volna, ha a doktornő is megnéz, és a bábákkal is sikerül találkoznom. Velük (Móni volt a másik bába) folyamatosan tartottam a kapcsolatot, sok erőt adtak nekem, hogy higgyek, bízzak a legjobbakban. Tartották bennem a lelket!

A doktornő még azon a héten fogadott, bár nagyon mérges volt, amiért a 28. héten nem jelentem meg nála, bár az indokok nagyon nem érdekelték, nem hatották meg. A találkozón össze is vesztünk, nem tetszett neki, hogy nem csináltattam a kórházban terheléses cukortesztet, mivel itthon mértem meg magamnak vércukormérővel. Sírtam, és úgy éreztem, ő nem ért meg, nem empatikus velem, nem is érti, hogy min megyek éppen keresztül. Azt éreztem, és ezt el is mondtam neki, hogy nála se idő, se tér nincs lelki életet élni, pedig nekem erre nagyon szükségem lenne most. Ekkor próbált kissé együttérző lenni, de már nem érdekelt, csak zokogtam. Aztán beszéltünk picit arról, hogy ha császár lesz, akkor mire számíthatok majd az adott kórházban. De végül úgy váltunk el, hogy lehet, hogy többet nem találkozunk, és keresek másik orvost. Pár nap múlva ígértem, hogy jelzek, hogyan döntöttem.

Zokogtam hazáig. A lepény a méhszájon még mindig, és már a 31. hétben járok, az orvosommal összevesztem, mi lesz így velem. Nagyon nem éreztem magam biztonságban, magányos voltam, és kilátástalan volt minden. Ha császár, akkor hova megyek, kihez, hol lehet családbarát módon császárral szülni? A bábákkal ezek után miről beszélgessek? Feketén láttam mindent.

Majd összeszedtem magam, és felkerestem egy dúlatársamat, aki hipnózissal is foglalkozik, és elmentem hozzá egy ülésre, hogy arrébb bíztassuk a lepényt. Úgy éreztem, mindent meg kell tennem, amit tehetek, hogy tudjak hüvelyi úton szülni. Még van remény, még van kilenc hetem! Rendületlenül folytattam az autogén tréninget is, és beszélgettem a babámmal, közben egy másik segítőhöz is jártam, vele is dolgoztunk azon, hogy elfogadjam azt, amiben éppen vagyok.

Mielőtt elutaztunk Prágába, felvettem a kapcsolatot császáros mamákkal, bábával, szülésznővel, dúlákkal, beszélgettem sokat a férjemmel, hogy megtudjam, ki az az orvos, akit megkereshetnék így a 31. hét után, és melyik az a kórház, ahol a császármetszés is lehet szép. Lett egy csomó infóm, és amikor elutaztunk, próbáltam kikapcsolódni, nem gondolni az egész dologra, de nem ment teljesen. Ott készítettünk egy listát a férjemmel, hogy mégis kik jöhetnek szóba, és az volt a terv, hogy Prága után telefonálgatok kórházakba, orvosoknak.

Volt két furcsa érzésem közben. Az egyik, hogy nem is kellene nekem orvost és kórházat váltanom, mert a doktornőm jó, és csak én voltam túl érzékeny, amikor összevesztem vele. Egyszerűen fájt az, amiben voltam/vagyok, és rá vetítettem ki a bánatomat, ő meg csak a dolgát végzi kórházi orvosként, ami jelen pillanatban az, hogy felkészítsen arra, hogy mi várhat rám, ha ez a lepény a méhszájon marad. A másik érzésem az volt, hogy bizony ez a lepény nem fog mozdulni semerre sem. Rémisztő volt ezt érezni. Közben meg hinni, hogy nem így lesz.

Prága után még kicsit hezitáltam, mi legyen, telefonáltam pár helyre, de végül visszahívtam a doktornőt, és elmondtam, mit érzek, és hogy szeretném, ha ő maradna az orvosom. Elfogadó voltam vele, és ő is velem. Tudtam, hogy innentől kezdve megvan a bizalom oda-vissza, és ha kórházba kell mennem, már biztonságban tudhatom magam. Nem szerettem volna például, ha egy ügyeletes orvos császároz meg. Meg is beszéltük, hogy másodikára írja ki a császárt, ami nekem jó kompromisszumnak tűnt, akkor már a 40. hétben leszek. Örültem, mert féltem, nehogy jóval előbb akarják kiszedni belőlem a babámat.

Megnyugodtam, és újra elkezdtem bízni, hogy a lepényhelyzet változni kezd. Ekkor már 32-33. hetes voltam, de még reménykedtem, teljes gőzzel. Eldöntöttem, hogy hatodikáig már nem megyek ultrahangra, akkorra volt időpontom a doktornőhöz, a 36. héten. Közben sokat olvasgattam a császármetszésről, készültem rá, de közben az otthonszüléses történeteket is naponta olvastam, meghatódva sírtam rajtuk, és vágytam az élményre én is. De lélekben már készültem a császárra is, a bábáim is azt mondták, hogy azért nem árt a császármetszés gondolatával is foglalkozni és készülni rá. Ezt tettem, de közben reménykedtem rendületlenül, és ezzel együtt úgy éreztem, elfogadtam, hogy ha császármetszés lesz, akkor annak oka van, és megmenti az életünket. Már tudtam a dologról beszélni, már a család és a barátok is tudták, hogy valószínűleg ez a baba nem otthon fog megszületni. Jó érzés volt, hogy már nem akartam a szőnyeg alá seperni a műtét tényét, és hogy ez is lehet szép élmény. Ezt úgy sikerült elérnem, hogy két alkalommal még egy klinikai szakpszichológushoz is elmentem, akivel sikerült átbeszélnem mindent, ami foglalkoztatott, és úgy váltunk el, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy én már elengedtem minden görcsöt, elvárást, ami ehhez a várandóssághoz kapcsolódott.

Következő hónap első napjaiban voltak a Születésházban az infóhét utolsó napjai, a Várótermi beszélgetések. Úgy döntöttem, hogy mégiscsak elmegyek még előtte egy ultrahangra a nagy szakértelmű szonográfushoz, akinél a 30. héten is jártam. Ekkor már kb. négy hete nem láttuk, mi van a lepénnyel. Az esélytelenek nyugalmával mentem be hozzá, és közölte, hogy a helyzet változatlan. Továbbra is placenta praevia totalis a diagnózis, egyértelműen császárral kell szülnöm. Azt hiszem, ekkor vált teljesen bizonyosság számomra, hogy műteni fognak, ekkor, a 35. héten.

Ezzel a tudattal és eredménnyel mentünk másnap a Várótermire. Első nap, az első negyed órában aztán rájöttem, hogy nem értem, mi mit keresünk itt a férjemmel, hiszen nekem a következő hónap elején programozott császárom lesz, hacsak valamilyen csoda folytán a lepény arrébb nem megy. De tudtam, hogy már nem fog. Akkor minek ülünk itt? Hiszen itt mindenki otthonszülésre készül, és otthon is fog szülni, sőt többen már a többedig babájukat szülik majd otthon! Nagyon dühös voltam, irigyeltem őket, és közben utáltam is mindenkit. Sírtam, csak sírtam. Rájöttem, hogy én bizony még mindig nem fogadtam el a helyzetemet. Elkezdtem kibeszélni magamból, ami fájt és bántott, és a többiek meghallgattak. Aztán végighallgattam a többieket, akik kibeszélték magukból a sok fájdalmat és nehézséget, ami meg nekik volt óriási dolog.

A másfél nap végére szempontváltás történt nálam. Ahogy hallgattam a többieket, rájöttem, hogy már nem irigyelek senkit és nem utálok senkit. Mélyen együtt éreztem velük, és elkezdtem magammal is végre együtt érezni, ezáltal elengedni mindent, ami görcsbe tartott. Ekkorra fogadtam el teljesen, hogy az én kisbabám nem otthon fog megszületni, hanem egy kórházban, és császármetszéssel. Felszabadultam.

Hatodikán mindent átbeszéltem a doktornővel: hogyan zajlik a műtét, mikor kaphatom meg a babám, mikor szopizhat stb. Úgy éreztem, minden sínen van. Tizennegyedikén be kellett mennem a kórházba az utolsó laborra és egy ultrahangra. Ekkor az osztályvezetőfőorvos-helyettes asszony átnézve a papírjaimat, leleteimet, úgy döntött, hogy előre hozza a műtétet néhány nappal, harmincadikára. Nem bántam, örültem, hogy minden rendben velem. A doktornő is elmondta, hogy szinte csoda, hogy totális placenta praeviával eddig semmi problémám nem volt, nem kezdtem el vérezni, és semmi panaszom nincs. Pedig ekkor már a 37. hét végét tapostam.

Hazamentem a kórházból, és olyan nehéz volt felfogni, hogy két hét, és a karomban lesz a babám, két hét, és vége a várandósságnak, két hét, és kivágják belőlem. Tizenötödikén esett le nekem, hogy ez a baba lehet, hogy meg sem várja a 30-át, és előbb elindul, és akkor nem programozott műtét lesz. Eddig is tudtam, hogy ez előfordulhat, de valahogy ekkor tudatosult bennem. Aznap egyébként nagyon jól voltam, mind lelkileg, mind fizikailag. Talán sosem voltam olyan jól egész várandósság alatt. Este viszont nagyon idegesíteni kezdtek a fiaim, nekem kellett volna altatni őket, de nem ment, nem volt kedvem, és a hasam is olyan nehéz volt, semmi sem volt jó.

Másnap, hajnali négykor kipattant a szemem. Ez nem volt fura, mert az utolsó hetekben már rendszeresen hajnalban ébredtem, akárcsak a korábbi várandósságok végén. Kb. ötig csak feküdtem, majd relaxáltam, és beszélgetni kezdtem a babámmal. Akkor először beszéltem neki arról, részletesen, hogy hogyan is fog ő megszületni, és azt üzentem neki, hogy ha gondolja, indulhat előbb is, nem muszáj várnia még két hetet.

Ezek után felkeltem, narancslevet, kávét ittam, és interneteztem, egy otthonszülés-történetet olvastam éppen, ami akkor valahogy olyan mélyen megérintett, hogy zokogtam a konyhában, és fájt, hogy ezt én nem élhetem át. Ekkor már reggel hét óra volt. Bementem a fiúkhoz és a férjemhez, hogy felébresszem őket. Kijöttek, kakaót készítettem. Férjem is készülődött.

Valamiért leguggoltam, és éreztem, hogy folyik belőlem valami. Odanyúltam, és láttam, hogy vér. Férjemnek mondtam, hogy vérzek, de abban a pillanatban már csorgott a lábamon lefelé a sok vér, levettem a bugyit, a trikót, odafogtam a lábam közé, pillanatok alatt csupa vér volt minden. Nagyon megijedtem, férjem is, bár rajta én nem láttam, utólag mondta. Azonnal hívtam a doktornőt, aki kérte, hogy azonnal irány a kórház. Oké, de hova tegyük a fiainkat? És autóval menjünk vagy mentővel? És még a bőrönd sincs összekészítve… nem baj, csak a papírjaim legyenek meg.

Egyszer csak hatalmas lökést éreztem a lábam közt, egy nagy adag vér jött megint. Nincs mese, azonnal mentőt kell hívni! Férjem már tárcsázza is őket, remeg a hangja. Majd hívja a családját, hogy induljanak el (Balatonról), hogy legyen, aki a fiúkért megy majd ebéd után. Én gyorsan telefonálok a családi napközibe, ahova heti két délelőttöt járnak a fiúk, és ami szerencsére a szemközti házban volt, hogy fél nyolckor át lehet-e már őket vinni. Mondták, igen. A kis drágáim, kb. egy perc alatt felöltöztek, nem ellenkeztek, érezték, hogy baj van. (Máskor 30-40 perc egy ilyen reggeli öltözködés.) Telefon a dúlámnak, induljon azonnal a kórházba ő is. Majd gyors öltözködés. A bugyimba tett Tena betét fél perc alatt átázott, a farmerom úszott a vérben. Nem gond, most már így megyünk, nincs idő átöltözni. Kilépve az ajtón, Ákosom kicsit elkeseredik, hogy a Süsüje (ami mindig vele van a csanában) bent maradt a lakásban. Mondom neki, hogy nincs idő visszamenni érte, mert menni kell, jön a mentő anyáért, most fog megszületni a kistesó. Rám néz, megérti.

Én félek, egyre jobban. Lemegyünk. Halljuk már a mentő hangját. Bazsi átszalad a fiúkkal a csanába, ők hátranéznek és integetnek nekem. A szívem megszakad és halálfélelem fog el, ugye nem most látom őket utoljára? Egy perc múlva vissza is tér a férjem. (Első alkalom, hogy a fiúk nem sírnak, amikor otthagyjuk őket.) A mentő éppen megérkezik. Beszállunk, lefekszem, infúzió, kérdezgetés, vérnyomásmérés, indulás. Szirénázás, villamossínen zötykölődés.

Beérünk, éppen ott a doktornő az alagsori kapuban, megnyugszom, hogy látom, és hogy jön velünk. Látja, hogy félek, megnyugtat. Feltolnak a szülőszobára, CTG-re tesznek, babával minden oké. Papírok aláírása, vetkőztetés meztelenre. Ekkor közli a doktornő, hogy el fognak altatni, mert vészhelyzet van, nincs idő érzéstelenítésre. Sírok és félek. De tudom, hogy nincs más út. Már tolnak is a műtőbe. Férjem nem tudom, hol van, az előbb még itt volt, a műtőbe tudom, nem jöhet be.

A műtőben mindenki kedves, elmondják, mi és hogyan fog történni. Olyan kiszolgáltatottnak érzem magam, legyünk már túl rajta! Megkérdezem, mennyit fogok aludni, mikor ébredek fel, megkapja-e a férjem a babát, és mikor szoptathatok. Minden kérdésemre kielégítő választ kapok. 8.15-kor nézek az órára, ez után fél perccel már alszom is.

tesókAlma 8.21-kor született.

Legközelebb 8.45-kor térek magamhoz. Félkómában valamit kérdezek az anesztestől, azt hiszem, azt, hogy jól van-e a baba, és megnyugtat, hogy igen, és apukájánál van. De ezt lehet, csak álmodtam, nem tudom. Feltolnak a gyermekágyas osztályra, áttesznek az ágyamra. Fáj a hasam, kegyetlenül.

Alig telik el negyed óra, és megjelenik Bazsi, a gyönyörű Almával, és Katival, a dúlánkkal. Meglátom őket és nagyon boldog vagyok. Egyből a meztelen mellkasomra fektetik egy szál pelusban, ő pedig Kati segítségével egyből szopni kezd, és szopik órákon át. Boldog vagyok, hogy ez megvalósulhat, még egy altatásos császár után is! Csak nézem őt, milyen szép kislány! Istenem, pont ilyennek képzeltem! Szépséges, gömbölyű fejecske, sötét hajacska, tündéri. Álomszép, az én tanítómesterem, ki türelemre, elfogadásra, elengedésre, alázatra és befelé figyelésre tanított. Méhem „éretlen” gyümölcse.

Ezúton köszönöm a bábáimnak, Edinának és Móninak, hogy mellettem voltatok a várandósság alatt, és általatok részese lehettem egy teljes körű bábai várandósgondozásnak, testileg-lelkileg. Sokat adott, hogy szóban és írásban is mindig rendelkezésemre álltatok, és most is számíthatok rátok! Külön köszönöm Edinám, hogy vetted a fáradtságot, és a kórházba is meglátogattál, mérhetetlenül jólesett!

Cs. B.

Ákos születése anyaszemmel> > >
Ákos születése apaszemmel > > >
Iván > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.