igaz történetek szülésről, születésről

1293. nap: Barlangból a fényre (Julianna)

Megjelent: 2014. ápr. 20.

Julival a 39. hétig „tökéletes” várandósság volt, ennyire jól még sosem voltam egész életemben, óriási harmónia uralkodott bennem, és teljesen biztos voltam abban, hogy gyors és könnyű szülésem lesz. Kétszer is azt álmodtam meg, hogy itthon születik, pedig nem készültünk erre, csak ambuláns szülésre. Mindig nagyon élvezem a szédületes első hetek elmúlását követő időszakot, és mindhárom babát várva más-más részemet ismertem meg ezek alatt a hónapok alatt. Nagyon szeretem.

Zolival szoktunk azon viccelni, hogy ahány gyereket hordok ki, annyiszor lesz valami komolyabb betegsége. Most a gerincsérv volt soron, a nyolcadik hónapba lépve egyszer csak azzal hívott fel, hogy ne ijedjek meg (erre a mondatra természetesen kisebb szívinfarktust kap az ember), de őt kórházba vitte a mentő, és bent is tartják. Tíz napot volt kórházban, majd a szülésig feküdt szegény, irtó nagy fájdalmakkal.

Az utolsó héten bő egy napja nem volt magzatmozgás, de ez még önmagában nem ijesztett volna meg annyira, mert sosem éreztem erősen a rúgásokat, fordulatokat. Csütörtök reggel kifejezetten rossz hangulatban ébredtem, semmi nem volt jó, de nem úgy, ahogy ennek ilyenkor lennie kellene, hanem valami egészen mélyről jövő szomorúsággal vegyes idegesség volt. Egyszer csak azt éreztem, hogy most azonnal elmennék egy erdőbe vagy egy barlangba, és nem vinnék magammal senkit. Ez azért furcsa tőlem, mert Bodza kutyám minden nagyon nehéz vagy éppen szép pillanatban mellettem van, amióta együtt élünk. De most őt is elküldtem magam mellől.

Zoli azt tanácsolta, hogy aludjak egyet, biztosan kimerített az elmúlt két hónap, és majd ha kipihentem magam, jobb színben látom a világot. Ebéd után le is feküdtem Imi fiammal aludni, jó hosszan sikerült. Ébredés után viszont még rosszabb kedvem lett. Felhívtuk a szülésznőmet, aki azt mondta, hogy egyek csokit, fürödjek, feküdjek az oldalamra, ha nem mozog továbbra sem, akkor irány a kórház.

Fél ötre értünk be, pont egy nagyon szimpatikus szülésznő volt bent, érdekes, előtte sosem találkoztunk, de akkor megnyugtatott a jelenléte. Nyolcig folyamatosan vizsgáltak. „Sokkolóval” kiütötték a hasam nyolcszor, kilencszer is, de semmi mozgást nem váltott ki. Megvizsgált két idegen orvos, amitől rettegtem előtte, hogy nehogy más orvos nyúljon hozzám, mint a sajátom. Főképpen az egyik, akiről előtte csupa rémtörténetet hallottam. Csináltak magzatvízvizsgálatot, a magzatvíz tiszta volt, de a CTG és a flowmetria nem adott jó eredményt. Folyton csak azt hajtogatták, hogy baj van, nagy baj van, de nem tudják, mi. Közben Imi meg Zoli kint vártak, három és fél órát a szülészet előterében.

Az egyik orvos haza akart engedni azzal, hogy másnap reggel fél nyolckor jelentkezzem az orvosomnál. A rettegett főorvos viszont azt mondta, hogy nem mehetek haza, felküldenek az osztályra, feküdjek be. Akkor már követeltem, hogy szóljanak az orvosomnak, neki éppen magánrendelése volt, ezért előtte nem merték/akarták zavarni. Végül csak felhívták, és kérte, hogy engedjek burokrepesztést, meg kell indítani a szülést. Abban egyeztünk meg, hogy a szülésznőm meg szól neki, hogy mikor jöjjön be a kórházba. Előző szülésemből tanulva eredetileg úgy volt megbeszélve, hogy nem jön be a szülőszobára, kint vár a szobájában.

Aztán Zolit hazaküldték a csomagokért, meg Imit elvitte Anyuhoz. Ez volt a legrosszabb az egészben, mert nagyon sírt és kapaszkodott belém. Testvérem berohant addig és velem volt, nem hagytak magamra egy percre sem. Megvolt a burokrepesztés, és olyan üres fájásaim voltak, teljesen mások, mint előzőleg. A szülésznőm megvizsgált, amitől nagyon féltem, mert Iminél nagyon fájtak ezek a vizsgálatok, most nem.

Egyszer csak megjelent az orvosom. Először igazán nem örültem neki, de végre volt valaki, aki rajtam kívül érezte, hogy itt tényleg gond van. Nagyon veszekedett a két másik orvossal és a szülésznőmmel is, hogy miért hagyták szó nélkül az ilyen „szar” eredményeket (ő mondta így).

Egy darabig rendben volt minden, egyszer csak mondtam Zolinak, hogy nagy a baj. Ő meg azt mondta, hogy rémeket látok, és most jön ki rajtam az idegesség a hosszú vizsgálatok miatt. Annyira pontosan emlékszem, hogy 177-ről esett a szívhangja Julinak körülbelül fél perc alatt, pityegett a gép, mint a filmeken, villogott a piros lámpa és sípolni kezdett.

Mindenki rohant be, a dokim rázta a hasam, és a méhemet is nyomkodta belülről, így visszajött a szívhang, de 50 fölé nem ment. Hívták az aneszteziológust, kaptam gerincérzéstelenítést, és már a műtőben voltam. Szerencsére a fő-fő szaki volt bent, és nem altatott el.

Valahogy nem voltam ideges egy kicsit sem, mintha kívülről néztem volna egy kórházsorozatot. A műtősnő jelenléte nagyon megnyugtató volt, irtóra emlékeztetett egy kedves, hozzám közel álló anyatársamra. Mondta, hogy szociális munkás a végzettsége. Utólag felmerült bennem, hogy vajon azért volt-e mellettem, mert azt gondolták, hogy szükség lesz rá.

Az orvosom addig egyetlen szót sem szólt, amíg Julit ki nem emelte. Ő nem sírt fel, kékeslila volt, rettentő hideg (keringése összeomlott), kapott szívmasszázst és az ötperces Apgar-ja már kilences volt. A kis harcos.

Érdekes, hogy a három szülésem közül nála éreztem a legerősebben azt a hormonlöketet, ami anyává tesz. Mikor ordítva jajveszékelt az élete első perceinek viszontagságai miatt és egy percre az arcomhoz érintették. Ő azonnal elhallgatott, belém pedig villám csapott, annyira szerettem. Sokáig ezzel az arcérintéssel lehetett megnyugtatni.

Kiderült, hogy a köldökzsinór úgy volt rácsavarodva, hogy egy helyen hurkolódott, lett rajta egy valódi csomó, és ott teljesen elzáródott, tápanyag már nem ment át, méhen belül fogyott, és reggelre szépen csendben meghalt volna.

Ez a mi kis történetünk, lassan két és fél éves a nagylány, és nagyon kapaszkodik belém, valahogy erős és nyugodt bizalma van felém, amit ezelőtt senki mástól nem éreztem.

P. E.

Imi > > >
Domonkos > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.