igaz történetek szülésről, születésről

1262. nap: Mit kellene másképpen tennem? (Virág)

1262. nap: Mit kellene másképpen tennem? (Virág)

Virág várható érkezésének időpontja nagyon bizonytalan volt. Március közepére, valaki április elejére jósolta a születése időpontját. Bizonytalanul tág határokat mondtak az orvosok, ezért én is kissé bizonytalannak éreztem magam. A napok teltek, és a végén jöttek a kétnapos vizsgálatok, az amnioszkópia, és eltérő vélemények, már befektetést is javasoltak, mert soknak találta valaki a magzatvizet és nagynak a babát. A bizonytalanság hangulata kerített hatalmába. Nem az miatt, hogy hol hozzalak világra, hanem maga a rossz hangulat képes megzavarni az én frekvenciáimat, számomra nem kézzelfoghatóan megmagyarázható módon. Hogy belső rezgéseim helyreálljanak, Ági véleményét is kikértük, ő mit lát a kórosan sok magzatvízzel kapcsolatban, de csupa megnyugtató választ kaptunk.

Aztán kilencedikén, kedden végre valami megindult. Változóan 20-50 percenként éreztem valamit, amit eddig még soha, talán ez már az lehet, aminek lennie kell így szülés előtt, és remélhetőleg olyan is, amilyennek lennie kell. Papír, óra, toll, nehogy lemaradjak valamiről. Pihenés és pihenés, várakozás, összehúzódás. Már egy nap eltelt, és még mindig húszpercesek jönnek. Telefon Áginak, mit tegyünk. Pakoljunk és menjünk – a válasz.

Szerdán dél körül indulhattunk, az autóban elfektetett ülésen utaztam, és alig voltak összehúzódások. Megérkeztünk a kulcsért, címért. Odaérkezésünk után párom bevásárolt. A lakásban takaróba burkolódzva, székre kuporodva, lassan újra ráhangolódtunk a csendes összehúzódásokra. Azt is elfelejtettük, hogy kellene jelentkezni, hogy megérkeztünk és minden rendben. Információs hét volt, így a délután még szükséges, hogy nálunk is nyugodt ráhangolódással múljon. És így is történt. Óránként telefon, hogy minden rendben.

Este hat körül már sűrűbben jöttek a fájások, összehúzódások, és bizonytalan voltam a még előttem álló események gyorsaságában, így kértük Ágiékat, ha tudnak jönni, várjuk őket. Miután megérkeztek, segédkeztek egy jó fürdőt venni. Jobban szerettem volna zuhanyozni, mint otthon, ahol megszoktam, hogy a csobogó csorgó víz zaja alatt becsukott szemmel a megnyugtató melegségben a pocakomban lakóra gondolok és arra, hogy egyszer a kezemben foghatom. Mindenki megtett mindent a kényelmem érdekében, kipárnázták a kádat, és vizet csepegtettek a hasam környékén. A fájások jöttek és finoman elmentek. Az idő ment, változás nem történt.

Valami zavaró van körülöttem, bennem. Mindenki kivonul a fürdőből, csak párom marad velem. Jó együtt, nagyon jó. Aztán vizsgálat, semmi. Ágyban fekvés nem túl kényelmes, az összehúzódások nem túl erőteljesek. Ülve próbálkozunk, hátamat Andi háta támasztja. Valami tűszúrás félét érzek a tágulás alatt, Ági a könyvet nézi a félhomályban, kérdezget, homeopátiás golyók, de az összehúzódásokban nincs változás. Pihenjünk.

Megnyugszik a folyamat, kissé kimerültem, és a legfőbb támaszom, a párom is fáradt. Addig, míg pihenek, a párom elmegy borért. Az éjszakából mikor fog visszaérkezni? Valami különlegesség. Ha nem is szeretem a bort, de iszom belőle, hátha segít. A párom pihen mellettem, jó neki… Nálam nincs változás, és nem tudom az érzelmeimet rendbe rakni, siettetném a dolgokat, de semmi nem változik, jó fele haladunk-e… Mi történik és miért így?

Ági többször kérdezte, menjünk-e kórházba, de nem akartam bemenni. Türelmetlen várakozás. Változtassunk. Vizsgálat, burokrepesztés, hátha könnyebb lesz, ha nem feszít. Vízcsobogás és megkönnyebbülés. Muskotályzsálya, kézszorítás, derékmasszírozás. Ez utóbbi nem esett jól, csak az, ha a párom rászorította a tenyerét a derekamra, csak meg ne mozdítsa.

Hajnalban zuhanyzás, a fájások erősödtek, de a belső erőm megfogyatkozott, a méhszáj nem tágult. Elkeseredtem, szeretnék minél hamarabb túl lenni rajta, de a testem valahogy nem ezt akarja. Párom bíztatott, mélyen a szemembe nézett és erőt adott. Aztán újra felvetődött a kórház lehetősége, és én mégiscsak éltem vele. Mindenki mozdult, mint egy megbolygatott hangyaboly. Tamás nyakában csüngtem, öltöztettek, és halkan beszélgettünk, miért kellett így történnie. Tamás bíztatott és dicsérgetett, hogy mindent jól csináltam.

Kórházban a fehér falak között még elveszettebbnek éreztem magam. Nagykabátban a folyosón várakozva jöttek a fájások, és már legszívesebben ordítottam volna. Jött egy szülésznő, megvizsgált, aztán eltűnt. Újra előkerült, és megindult a gépezet. Öltözzem át és feküdjek fel és a többi, amire már nem emlékszem, csak a hideg légkörre. Páromat beengedték a szülőszobára, vagy inkább a szülőágy mellé, mert szoba jellege nem volt a helyiségnek. Szomjas voltam, de nem volt poharam, aztán valahonnan mégiscsak kerítettek egyet a számomra. Az orvos is megjelent. Nem indult barátságosan a találkozás. Kifejezte nemtetszését azzal kapcsolatban, hogy hol szándékoztam szülni, és mindezt tűrtem, pedig már jó lett volna a kontrakciókra figyelni.

A szülőágyra felküzdöttem magam, kengyel nem volt. A lábam fel kellett húzni és nyomni kellett. Volt, hogy mondta, mikor nyomjak, volt, hogy mindenki eltűnt, és nekem nyomnom kellett. Párom fogta a kezem és nyomások, tolófájások közt bíztatott, és valami megfoghatatlan, határtalan szeretet és energia áramlott a szeméből. Elfogadás, szerelem, szeretet, köszönet, boldogság.

A kontrakciók jöttek, az orvos egy mozdulattal elvágta a gátat, ami olyan reccsenéssel hatolt a fülembe, amit a mai napig nem felejtek el. Valami történt, vagy nem történt, de az orvos vákuumszívóért kiabált, ami nem volt kéznél, de szerencsére nem volt rá végül szükség. Az orvos felajánlotta, hogy megfoghatom a szülőútból kibújó fejet, de én nem akartam, én a kezemben akartam tartani már az egészet. Ekkor elkapta a kezemet és odanyomta a baba fejéhez, de a hirtelen döbbenetemben semmit nem éreztem. Nyomnom kellett, és egyébként is miért gondolja, hogy ennek a mozdulatnak van most jelentősége számomra? Nyomtam egy nagyot, és kibújt a fej, majd a testemre fektették a csodát, amire vártunk. Mélyen a szemembe nézett, nem sírt, majd szopizott.

A párom elvágta a zsinórt, a babát elvitték. Ő ment vele. Fürdették, öltöztették, mint utólag megtudtam. A placenta megszületéséhez kaptam oxitocint, és pillanatok alatt megszületett a baba lakhelye, majd az orvos elkezdte összevarrni a gátat, monoton mozdulatokkal, csöndben, kérdéseimre, hogy mekkora a seb, semmit nem válaszolva. A procedúráknak végre vége.

Nincs hely az újszülöttosztályon, így más kisbabás társammal a vajúdóban kell maradnunk. Aztán elviszik a Kicsit, szükséges megvizsgálni. Addig eszem, iszom valamit, amit a büféből hozott a párom. Megnyugvás, boldogság. A percek múlnak, majd félórák múlnak, a Kicsit senki nem hozza. Párom útra kél a kórtermek rengetegében, hogy megkeresse és visszahozza. Valahol egy szobában meztelen magára hagyatva, elárvultságának nem kis hangot adva feküdt. A babát párom kérésére visszaadták, és visszakerült hozzánk.

ViragCsak néztük az arcát, és nem tudtunk betelni a gyönyörűséggel. Már jó lenne otthon lenni. Jeleztük, hogy távozni készülünk, papírokat írtunk alá, aztán délután már Áginál voltunk.

Még évek múlva is sokat gondolkoztam azon, vajon miért történtek így a dolgok, mit kellene másképpen tennem, éreznem, átélnem a következő szülés alkalmával. Azóta tizenegy év telt el és még három szülés. Ők lettek az én útjelzőim, hogy jó fele haladok, míg végre a negyedik alkalommal képes voltam teljes lényemmel elfogadni a bennem levő erők hatalmát, biztonságát, hogy a természet ereje bennem van, hogy azt képes vagyok befogadni, majd azzal egy pillanatra eggyé válni, és szeretni, szeretni. Szülni jó, nagyon.

H. K.

Panna > > > 
Zsóka > > >
Blanka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.