Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1258. nap: Mint a rakéta (Kira születése)

1258. nap: Mint a rakéta (Kira születése)

Megjelent: 2014. márc. 16.

Már harmadik napja jósló fájásaim voltak. A fájások jöttek-mentek, nem volt benne sok rendszeresség, és különösebben nem is fájtak. Mondták, hogy időjárás-változás esetén előfordul az ilyen. Babussal 27-ére voltam kiírva elméletben, gondoltam, még van időm, bár éjjel háromkor tényleg azt hittem, hogy megszülök.

Az előző szülés óta nőgyógyászt váltottam, mert finoman szólva az otthonszülés kapcsán nem tudtunk közös nevezőre jutni. A mostani orvosommal már kerek perec közöltem, hogy otthon akarok szülni. Tudta, hogy az első babánkat Geréb Ági segítségével szültem, és most is azt szeretném, hogy a második babánk otthon szülessen. Kétségem nem volt efelől, hogy ez így lesz neki is és nekem is a legjobb. Az egész várandósságom alatt az orvosom nagyon rendes volt velünk, és azt mondta, hogy ha valaki, akkor én testileg és lelkileg is egyaránt fel vagyok készülve az otthonszülésre. Nem akart agitálni, hogy szüljek nála vagy kórházban.

Persze azt megbeszéltük, hogy ha bármi probléma adódik szülés közben, akkor azonnal irány a kórház, ami tőlünk kocsival nyolc percre van (ha nem tartjuk be a sebességkorlátozásokat). Arra pedig egyenesen felhívta a figyelmem, hogy ha véletlenül komplikáció merülne fel, akkor ne várjak rá a kórházban, hanem hagyjam, hogy az épp ügyeletes orvos lásson el, mert az már azt jelentené, hogy sürgős ellátásra szorulunk. Ha pedig mégis ő lenne bent ügyeletben, akkor természetesen ő fog fogadni. Azt gondolom, tényleg korrekt volt.

(Azt vettem észre, hogy az otthonszülő nőket mások kicsit elvontnak tartanak, és többnyire felelőtlen szülőnek bélyegzik meg. Volt, aki egyenesen azon is csodálkozott, hogy otthon szülök, és mégis járok terhesgondozásra, megcsináltatom a kötelező – és nem kötelező – vizsgálatokat. Én pedig azon csodálkoztam, hogy volt olyan várandós anyuka, aki maga kérte az orvostól, hogy császárral szülhessen, mert az nem fáj. Nem sikerült meggyőznöm őt arról, hogy ez mekkora hülyeség.)

Dél volt, és a fájásaim egyre szaporodtak, ezért felhívtam Ágit, hogy lehet, hogy ma szülni fogok, de ebben azért magam sem voltam teljesen biztos. Beraktam egy mosást a mosógépbe, és Gábor kérte, hogy menjünk ki a kertbe lefényképezni a kütyüjeit, amit majd felrak a honlapjára, mert most nagyon jók a fényviszonyok. Valahogy már nem volt kedvem hozzá, és ahogy telt az idő, egyre inkább tudatosodott bennem, hogy én ma tényleg szülni fogok, bár fogalmam sincs, pontosan mikor.

13.38-kor már ötperces fájásaim lettek, ezért mondtam Gábornak, hogy vigye el a tőlünk öt percre lakó barátjához Pannit, aki ekkor kétéves volt, mert nem akarom, hogy végignézze a szülést, és szóljunk Áginak, hogy jöjjön. Gábor elvitte Pannit, és amire visszaért, már biztos voltam benne, hogy itt az idő, és elő kell készíteni mindent a szüléshez. Gábor mondta, hogy akkor még gyorsan megborotválkozik, hogy így mégsem fogadhatja a gyerekét. Erre én mondtam neki, hogy ne tegye, mert hirtelen tolófájásaim lettek, és azt éreztem, hogy mindjárt megszülök.

Gyorsan kiterítettük a lepedőt, Gábor hívta Ágit, hogy merre van, és közben azt éreztem, hogy jön ki a gyerek. Kértem, hogy várja meg, amíg Ági ide ér, de ő nem akart már várni, és miközben Gábor Ágival beszélt, felkiáltott, hogy látja a pici fejét. Az ágyon térdeltem, és kiabáltam neki, hogy tegye le a telefont, és kapja el a gyereket, mert jön. Összesen volt három vagy négy tolófájásom, és a Babus már kint is volt. Semmiben nem hasonlított ez a szülés az elsőhöz, a gyerekünk jött, mint a rakéta, nem várt senkire és semmire.

Gábor elkapta a kicsit, és Babuci egyből felsírt. Megfordultam, és láttam az én nagy szemű, nagy lábú, nagy kezű Babámat, az agyonázott csöppnyi testét. Gyorsan bebugyoláltuk, és sapkát adtunk rá. A köldökzsinór még lógott ki belőlem, megvolt a „vezetékes összeköttetésünk” is közöttünk.

Ekkor érkezett meg Ági, akivel Gábor rögtön közölte, hogy megszületett a Pici. Megnézte, megvizsgálta, és mindent rendben talált. Eszünkbe jutott, hogy meg se néztük, hogy fiú vagy kislány. Megint elfelejtettük, megint nem volt fontos. De most már engem is érdekelt. Kislány. Kira baba, a nagy szemű.

Később Apa elvágta a köldökzsinórt, tudta, hogy ez az ő dolga, és nagyon büszke volt magára és a lányára is. Kira 52 cm volt és 3,3 kg.

Én pedig már sokkal magabiztosabb voltam, mint az első szülésnél. Megmosakodtam, átöltöztem, és ismét szoptatni kezdtem a Picit. Törökülésben. Ági meg is jegyezte, hogy látszik, hogy nem volt gátsérülésem, mert akkor nem ülnék így, és szülés után amúgy sem kéne. Azt is mondta, hogy ha most lemennék a boltba kenyérért, akkor senki sem mondaná meg, hogy épp most szültem.

Apának közben eszébe jutott, hogy nem is készítettünk felvételeket, se videót, se fényképet a szülésről. Megkérdeztem, hogy ugyan hogy is gondolta, melyik kezével fogta volna a kamerát, amikor a lánya rakétával jött, és úgy kellett elkapnia, amikor kiugrott. Erre már tényleg nevetnünk kellett.

Gábor elindult Panniért, hogy haza hozza, és elmondta neki, hogy megszületett a testvérkéje. Panni, ahogy hazaért, odarohant a kistesójához, hogy megnézze. Ő B. Pici, mondta. Most már négytagú család voltunk.

Azóta Gábor csak szerényen doktornak nevezi magát, és nagy mellénnyel elmondja mindenkinek, hogy ő most már szülész-nőgyógyász, és simán levezet bármilyen szülést, mert az nem nagy dolog. A lányaira pedig nagyon büszke, és én is.

H. K.

Pannika > > >