igaz történetek szülésről, születésről

1256. nap: Micsoda erő van benne(m)! (Iluska születése)

Megjelent: 2014. márc. 14.

Mindenkinek volt egy pocaklakó neve, Iluskának a Mangó-Mangó, Zsuzska nevezte így el.

Azelőtt sosem féltem a szüléstől. De ettől a harmadiktól, ettől igen. A fájdalomtól. Előtte meg nagyon féltem az anyukámtól, hogy aggódni fog, meg megbántom, meg trallala, és ezért nem mertem az első két lányomat otthon, pedig szerettem volna… vagy inkább háborítatlanul. De itt a harmadiknál már előre látszott, hogy nem tud ez annyira háborítatlan lenni a kórházban, mert a protokollok, meg a főorvos, meg a „bent kell maradni három napot”, meg ilyenek… És akkor felmerült, hogyha most már legális, akkor lehet, hogy annyira nem is akadna ki anyukám…, és akkor miért is ne…

És akkor kiderült, hogy négy nappal kb. lecsúsztunk a legalitásról, mert a 36. hétig be kellett volna jelenteni… Számok… Ez most miért történik velem? Pont eldöntöttem, megtettem a nagy lépést, és akkor puff… És akkor jöttél Te, és mondtad, hogy ugyan már… És itt jön Gyurci szerepe, aki elment a főorvoshoz, és beadta a papírt megkésve… Megharcolta nekem az utat! Szóval, akkor lehet mégis otthon.

Most már csak attól féltem, hogy ugye odaér a szülésre a bába, mert a nővéremhez nem ért oda, meg a tanfolyamon is hallottam egy-két ilyen sztorit. Én nem szeretnék egyedül szülni! Ezt mondtam is Neked, de neki sajnos nem.

No, és el kell mondani anyukámnak… Brrrrr. Szörnyű volt, anyám sírt, meg mérges volt, meg megijedt, meg szomorú volt, meg poharat tört… Mindent csinált… Ott ültem megszégyenülten, mint egy kisgyerek, és azt gondoltam, hogy jó… Ha ennyire nem akarod, akkor ne… Aztán túllendültünk rajta valahogy.

Borcsa iskolai évzárójának napjára voltam kiírva… Jó meleg volt, legalább 40 fok, és már nem volt erőm ott tolongani a többiekkel, hogy meghallgassam az előadást… Hanem a homokozó mellett álldogáltam, és épp az egyik apukatárssal beszélgettem, aki történetesen szülészorvos a klinikán. Egyszerre csak érzem, hogy folyik a lábam közt a magzatvíz… „Te, Levi, nekem assz’ em elkezdett folyni a magzatvizem!” Lenéz a lábam közé: „Hát tényleg… De szép tiszta, nem zöld!” „Na jó, akkor vigyél haza, légyszi’!”

Útközben még feltétlen be kellett ugranunk a rendelőjébe egy CTG-ért, mert hát felelősségteljesen egy szülészorvos csak nem visz HAZA ilyenkor üres kézzel. És persze a kulcsomat a suliban felejtettem, úgyhogy a sors elintézte nekem, hogy mikor is szólok a magzatvízről a szüleimnek, hát most rögtön, mert ha nem hozzák el a kulcsomat, akkor be sem tudok menni…

Na, hát itthon vagyok, fájás még semmi, csak a csordogáló víz. Mit is mondott Ági az információs héten? Lázmérőzés, meg tisztántartás, ugye? Előkeresem a jegyzeteim…

Ahogy beállok a kádba zuhanyozni, megcsap az illata… Jaj, hát ennek isteni finom újszülöttbaba-illata van!!!

Közben hazajött Gyurci, a gyerekeket meg elvitte a szüleimhez… Szóval magunk vagyunk. De fájások még nem nagyon, csak hébe-hóba, mondjuk egy-két óránként egy. Gyurci gitározgat a konyhában, én meg kimegyek a teraszra, úgyis kint van Borcsa matraca, mert olyan meleg volt bent előző éjjel, hogy nem tudott bent aludni. Oda leheveredem és nézem a csillagokat.

Közben felhív Anita (akivel végigcsináltam a várandósságot, ő anyukája betegségét kísérte, és készült az elmúlásra és a búcsúra, míg én ugyanannak az útnak a másik felén jártam, készültem a születésre és a találkozásra), hogy lent van anyukájánál, bent vannak a kórházban mind a négyen testvérek, és várnak… Én is várok.

És aztán elalszom a teraszon, a csillagok alatt. Néha felkelek egy sodrásra, de ez semmi, alszom inkább. Aztán a következő nap igazi béke, meg nyugalom. Csak itthon vagyunk, Gyurci nem megy dolgozni (csak elszalad egy pár órára ventilátorért… TÉNYLEG NAGYON MELEG VAN), Borcsa meg Zsuzska a nagyszülőknél… Nyugi van. Néha megmérem a lázam. Estefelé átjönnek a szüleim a lányokkal, hoznak nekem is egy fagyit… Na, itt már éreztem, hogy tízpercenként csöndbe’ kell maradnom, mert jön egy sodrás.

Az elmúlt hetekben sokat olvasgattam a Spirituális bábaság születéstörténeteit, és ott „sodrásoknak” hívják a méhösszehúzódásokat, magamban én is annak hívtam inkább, mert sokkal jobban tetszik a gondolat, hogy ez egy hullám, aminek felülök a tetejére, és meglovagolom, hisz ez visz el a célomhoz, ami jelenleg az, hogy megpillanthassam a kisbabám. És hogy a fájás nem kerülendő rossz, hanem örülök neki, megnyitom magam előtte, nem ellenfeszülök, hogy kibírjam, hanem beleengedem magam, mert segít.

Igen, ez most kezd berendeződni, és tízpercenként tényleg jön egy. Na, most már felhívom a bábát, hogy ma este már lehet, hogy hívni fogom, mert né, tízperces fájásaim vannak. Jó, feküdjek le aludni, pihenjek. Hát lefeküdtem a teraszra… ne ne ne, mindjárt jön egy… félek… áú, ez fáj… Gyurci, félek. Odafekszik mellém, és elalszik. Áú, megint…

Na jó, ezt nem!!! Kikelek az ágyból, és beállok a zuhany alá. Hm, ez így sokkal jobb. Jönnek a sodrások, én üdvözlöm őket, és levegőt veszek a hasamba, mintegy megnyitom magamat, mint ahogy olvastam a könyvben, ezzel is segítek tágulni. Hát így sokkal jobb! Micsoda erő van benne(m)! Mikor szóljak a bábának? Nem akarom túl korán feleslegesen idehívatni éjnek idején…

És akkor beülök a hálószobába, kitárom az ablakot, forró szellő jön be rajta. Nézem a hegyeket meg az erdőt. Ú, micsoda ős természeti erő van ebben a szélben meg forróságban és a fákban a hegytetőn! És akkor elkezdek dúdolni… ősi rituális dallamot… és eszembe jutnak a „Dead can dance” dalok. Ú, micsoda erő van ezekben a dalokban. Énekelni kezdem sorban őket. Egyre több jut eszembe.

Közben jönnek a sodrások, de ahogy a hasamba szívom közben a levegőt, szinte nem is fáj, csak fújom fel magam, mint egy lufit, és tágulok. És ringatom, táncolok a babával, mert álló guggolásban a legjobb. Néha szinte felugraszt ülésemből az ágy széléről egy sodrás, és kinyom belőlem egy adag magzatvizet. Zuhanyozom megint, aztán éneklés, tánc, zuhany…

A sodrásoknak kezd egyénisége lenni, mindegyik kicsit más… Nem kellene lassan hívni a bábát? Á nem, ha itt ülnének a kanapén, biztos nem mernék énekelni… Így a legjobb, majd ha lecsökkennek legalább ötpercesekre a fájások, majd akkor…

„…Jehhe lehhe jehhe lehhe téjárisszi májjá, a jehhe lehhe jehhe lehhe téjárisszi májjá…” – éneklek tovább, néha egy lökés magzatvíz… Na, ez hány perc?… Öt… megint… öt. Hol járhatok? Na, kivárom egynek a végét, és gyorsan felhívom a bábát!

„Hát azt hiszem, lassan jobban biztonságban érezném magam, ha itt lennél. Ötperces fájásaim vannak, meg néha olyan löketérzés, ami kinyom egy adag magzatvizet… Lehet, hogy lassan átalakul tolófájássá?” „Á nem, nem úgy hangzol, mint akinek mindjárt tolófájásai vannak! Tudtál pihenni?” „Nem, mert ha fekszem, akkor csak passzívan várom, meg elszenvedem a fájásokat, és az rossz volt nekem, úgyhogy inkább beleálltam a dologba!” „Akkor próbálj meg most pihenni!” „Na, biztos tényleg még odébb van, és kellene pihenjek… De lefeküdni tuti nem tudok. Hát akkor felpolcolom a párnákat, és nekidőlök ülve, úgy alszom. Sikerül is elaludni pár percre…

(Ezen a ponton, akármikor meséltem, jött egy megakadás, volt, hogy mondták, várj egy picit, visszahívlak mindjárt… Most, hogy írom, épp Iluska kelt fel az elmúlt tíz percben harmadszorra, úgyhogy majd holnap folytatom…)

De a következő, amire felébredek, egy nagyon erőteljes tolófájás, szinte kilök a fektemből. Sikoltok, mint egy igazi filmbeli szülésen. Na, erre Gyurci is felébred a teraszon. Mi van? „Hívd gyorsan a bábát, jöjjön ide, mert szülök. Teríts lepedőt oda a szőnyegre, ott szeretnék négykézlábazva szülni!”

Ááá, basszus, miért nem jött ki, amikor az előbb hívtam, most pont itt lenne… Elönt a düh. Ez most valami más érzés, mint eddig. Nem olyan mennyei, teljesen profán. Harag. Miért nincs itt? Nem akarok egyedül szülni. Nem akarok. Megvárom. Visszatartom addig… Páff, jön még egy… ne, ne… kilihegem… megvárjuk a bábát…

Odanyúlok a lábam közé, kilóg belőlem valami kis dudor, meleg és puha… Mi lehet ez? Köldökzsinór… az nem jó… á, csak nem… Miért nincs itt a bába?… Mit csináljak… Visszanyomom az ujjammal… (No comment, ez jött akkor…)

Lemegyek a szőnyegre négykézlábazni. Még mindig csak ötpercenként jönnek, és sikerül visszatartani őket, kb. hatot. „Gyurci, jön már a bába? Hívd fel még egyszer!” „Jön, tíz perc és itt van.” …Jó, megjött. „Itt vagyok a sötétben, gyere! Meg akartalak várni, visszatartottam.”

A bába odajön mellém a sötétben, valami zseblámpával megnéz hátul: „Jó, igen, itt van a feje, mindjárt kijön, hallgassunk szívhangot! …Oké, minden rendben, jól van a baba, és megvárja, hogy felkészülj arra, hogy kitold. Jön egy fájás… Oké, jön, megfoghatod a fejét!” „Elfáradt a kezem, nincs egy szülőszéketek? Ráülnék.” (Közben megjött a másik bába is). „Nincs, de ő csinál neked egyet két székből…”

Hopp még egy sodrás… Feszít, feszít, feszít, feszít, megszűnik a feszítés… Minden oké, kidugta a fejét, és visszahúzta, de jól van! …Szóval, hogy is van az a szülőszék? …aha …na, jön még egy… Feszít, feszít, feszít, feszít, és feszít, feszít tovább… és… kint van a feje!!! „Jól van, a teste a következő tolással kijön… Vagy azt kinyomhatod önszorgalomból is!” „Igen? Hát jó! Megpróbálom!”

(Közben Gyurci a hálószobában kutat valami lepedő után…)

Putty, sikerült! Kinyomtam a testét tényleg, önerőből! És akkor a bába elkapta, tekerés, tekerés…Oáááááááá! Oááááááááá! Nagyon megijedtél, kisbaba! „Gyurci, gyere, hagyd azt a lepedőt, megszületett a gyerekünk!!!”

Most mit is kell csináljak? Látni szeretném, kezembe szeretném fogni! De négykézláb vagyok, mögöttem a baba a bába kezében, belőlem lóg ki a köldökzsinór… Mit emeljek fel? Hova? Merre? Na, a bába hoz párnát, meg elmagyarázza, hogy melyik lábamat emeljem fel, hogy ülő helyzetbe kerüljek…

És Ilus abbahagyja az üvöltést, már csak sírdogál, megkapom a kezembe, cicimre, megnyugszik. Valahogy nagyon megijedt, rá volt tekeredve egyszer a nyakára, egyszer meg a mellkasára a köldökzsinór, meg a burkot is le kellett szedni a fejecskéjéről…

Itt az ölemben Iluska… Már pirkad, de még nem látok belőle semmit, csak a két gyönyörű szemecske látszik a sötétben, mint két pont. Úgy vártam már, hogy megpillanthassam, és már itt van, és mégsem látom… De ez így van jól. Csak fogom, és nézem… Bekapja a cicit, és elkezdi cumizni… Csak fekszem és nézem… tartom a karjaimban… és közben lassan megvirrad… Fokozatosan egyre többet látok a vonásaiból… Gyönyörű kislány!

A bábák irkálnak valamit, zuhanyzás… Aztán el is mennek. Mi meg befekszünk az ágyba: Gyurci, Iluska és én. Ruhát nem is adunk rá, még mindig 40 fok van. És elalszunk!

Később tudom meg, hogy aznap este, amikor Anita felhívott, és én vajúdtam, meghalt az édesanyja. Ő is ki-be járkált az élet és halál közötti térben, mielőtt végleg elment, mint ahogy Ilus kidugta a fejét meg visszahúzta. Ezt az élet-halál kérdést valahogy együtt csináltuk végig…

G. M.

Borcsa > > >
Zsuzska > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.