Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1254. nap: Kicsit nem értem, hogy most mi van, de oké (Borcsa születése)

1254. nap: Kicsit nem értem, hogy most mi van, de oké (Borcsa születése)

Megjelent: 2014. márc. 12.

Fiatal koromban arról álmodtam, hogy majd ha egyszer (a távoli jövőben) babát várok, akkor a tengerben fogom megszülni, és jönnek majd a delfinek segíteni. Aztán a messzinek tűnő jövő egyszerre csak berobbant az életembe, és nagyon is közeli és valóságos lett, és a realitás ólomsúlyként nehezedett rám, és már nem gondoltam többé a tengerre… Borcsát a pocakban Málnának neveztük…

Hát hol kéne akkor szülni? Otthon? Otthon nem merek, mert akkor végig arra gondolnék, hogy anyukám hogy aggódik. Nem akarok szülés közben erre gondolni. És kivel? Hosszas utánajárással találtam valakit, akinél lehet vízben szülni. Kádban, kórházban. Az jó lesz. Eljártam a kismamarelaxációs csoportjaiba is, ahol volt egy álomképem arról, ahogy úszunk a tengerben Gyurci, egy elefánt meg én, pocakomban a Málnával. Ezt a képet magammal viszem azóta is…

Közben a realitás meg dübörgött: eljött szépen az államvizsga napja, ott ültem a bizottság előtt, óriási hassal (úgy kellett kölcsönkérni ünneplőt, hogy beleférjek), ők kérdeztek, én meg próbáltam válaszolni, de a gondolatok mintha kifolytak volna a kezeim közül… Én már máshol jártam. Aztán átengedtek valahogy.

És aznap este már egy gyenge kis fájásra ébredtem. Hm, biztos még csak jósló fájás, még nem szülhetek, hiszen az orvosom négy nap múlva jön meg. Következő éjjel már határozottabban éreztem, és az azt követő napot már azzal töltöttem, hogy itthon ültem, és méricskéltem az összehúzódások közt eltelt időt. Tízperces fájásaim voltak egész nap, amik kicsit sem fájtak. Na, de estére azért már úgy éreztem, hogy bemehetnénk a kórházba megkérdezni, hogy mit gondolnak, meg hogy jól van-e a baba.

Be is mentünk, kb. tíz perc alatt ott voltunk. A kórház TELE volt kismamákkal meg emberekkel, tiszta sürgés-forgás mindenütt (biztos, valami front volt). Az ügyeletes akárki rám rakta a CTG-t, meghallgattuk a baba szívhangját, minden oké volt. A méhtevékenység még nem túl erős, de öltözzek át, és menjek be a vajúdóba vajúdni a többi kismamával (mert az öt szülőszoba az már mind foglalt), és ide sajna az apuka sem jöhet be…

Nézünk egymásra Gyurcival…, mi a francnak maradjunk még itt, hacsak két-három órát otthon vagyunk, akkor is jobb lesz, mint itt éjszakázni ebben a nyüzsiben… Szóval akkor inkább hazamennénk, tíz perc alatt itt vagyunk, ha van valami. Hát ilyet nem, ilyet csak saját felelősségre trallala, ügyeletes orvossal beszélés trallala, na de ha aláírjuk a papírt, hogy saját felelősségre, akkor mehetünk.

De jó nyugi volt itthon… lefeküdtünk aludni, Gyurci el is aludt, nagyjából én is, csak tízpercenként felkeltett egy kontrakció, én meg méregettem, hogy mennyi idő is telt el (nahát, utólag azt gondolom, hogy ez hülyeség volt), hajnalra jó fáradt voltam, de még mindig nem erősödtek vagy sűrűsödtek a fájások. (Gondoltam is magamban, ez még nem igazán a szülés…, majd pénteken, amikor már itt lesz a doki). No, de másnap délben már csak visszamentünk a kórházba, mert addigra már kezdtek kicsit sűrűsödni.

Bent csoda nyugi, sehol senki… besüt a nap, jár a szellő (júniust írunk). Mehetünk az alternatív szobába is. Én kapok egy beöntést, amitől úgy óckodtam előre, de ott kifejezetten megkönnyebbülést hozott. Gyurci meg kapott egy műtőslegényruhát, irtó szexi benne (na jó, ezt csak utólag gondolom, ott inkább vicces volt…) És akkor miénk a szoba… van itt minden, főleg pl. egy óriási kád. De hát most mi van? Egy kicsit sem kívánom a vizet!!! Egy kicsit sem. Ráülök a labdára, az meg olyan, mintha ráültem volna a baba fejére. Szóval inkább csak járkálok körbe.

Az orvosom még mindig külföldön, úgyhogy a testvére jön helyette. Megvizsgál… szerintem mikor fogok szülni? Most délután két óra, neki van egy találkozója nyolckor, lemondja? Haha, nem tudom, fogalmam sincs, igen, mondja le, mert kilencnél előbb nem szülök…

Szóval csak járkálok, és telik-múlik az idő… még mindig nem fáj, viszont már nagyon fáradok… Na jó, nem bírom tovább, nagyon fáradt vagyok, le kell egy kicsit feküdjek aludni… Ott az a szép franciaágy, ledőlök aludni… Pár perc múlva jön a doki, megvizsgál… „No, most már csak magácskán múlik, hogy mikor szüli meg ezt a gyereket. Kezdjük el!” „Ö ö, izé, ö… tényleg? Hát jó… kicsit fáradt vagyok, de oké!” „És hogyan akar szülni? Milyen pózban?” „Ö, ö… hogyan is?”

Végül valahogy kisütöm, hogy azon a szülőszék nevű kis sámlin szeretnék ülni úgy, hogy Gyurci tart hátulról. Na, és akkor, ha jön a fájás, akkor nyomjak! Mi vaan?? Fogalmam sincs, mikor jön a fájás!… (Utólag mondom, hogy szerintem itt nekem semmiféle tolófájásom nem is volt, csak úgy nyomni kellett, amikor mondták…) A doki fogja a hasam, amikor úgy érzi, keményedik, akkor szól, hogy nyomjak… Kicsit nem értem, hogy most mi van, de oké.

Ránéznek a szülésznővel a gátra… na, ezt metszeni kell… nyissz… és a következő nyomásnál putty, kint is van a baba!!! Fúúúú, olyan érzés ott azonnal, abban a pillanatban, hogy nem tudom elmondani!!!

Aztán felsegítenek az ágyba és megkapom a mellemre Borcsát… Lassan abbahagyja a sírást, és felnéz. Jaj de gyönyörű!!! (Most jön a varrás, meg a fürdetés…)