igaz történetek szülésről, születésről

1219. nap: Fényhozónk, Boróka! (Bogi szerint)

Megjelent: 2014. febr. 5.

Karácsonyra várunk. Itthonra tervezzük az érkezésedet. December 18., 19., 20., 21.: minden estére jósló fájásokkal és reményekkel feküdtünk, amik azonban nem sűrűsödtek, hanem alábbhagytak a reggelekre.

Ezekkel az estékkel a hátunk mögött, december 21-én (szombat) este gondoltuk, még elmegyünk a zeleméri templomromhoz, a fényhozó ünnepségre. De addigra már másfajta érzéseim támadtak. Erősödött az érzés bennem, hogy megszülök.

Elkezdődött hát a látencia időszaka, este nyolc óra körül. Nem tudhattam biztosan, ma lesz-e a nagy nap. Kicsit már rá is görcsöltem a dologra, így felhívtam a bábánkat, hogy mit is cselekedjünk. A bába azt tanácsolta, kicsit eresszem el ezt a dolgot, és lazítsak. Mire én, na persze, de hogyan? Igyak valamit, de olyat, ami hat, és akkor meglátjuk. Na, erre megfőztem a vacsorát, finom tejberizs volt, Ferkó befejezte épp a munkát. Nekiláttunk konyakozni, aztán pedig felfűztük a karácsonyfánkra szánt pattogatottkukorica-díszt.

Hatásos volt a gyógymód, el is aludtam fájások nélkül másfél órára. Mikor felébredtem, az elsőre tudtam, ez másmilyen, erősebb, mélyebbre hatóbb. Ferkót hagytam még aludni, tudtam, hogy szükségem lesz még az erejére. És aggasztani sem akartam. Minden összpontosult, erősödött. Hívni akartam a bábát, de nem tudtam, hogy eljött-e az ideje. Gondoltam, majd a következőnél, így telt az idő egészen fél kettőig.

Mikor egy szintet lépve már az aktív vajúdás lépcsőfokára léptem. Biztos érzés volt, hogy ebből már nem lépek ki. Telefonáltam azonnal, ezt már a bábák nélkül nem kell tovább csinálni. A telefonban kérdezték. Bába: „Mit akarsz?” Én: „Induljatok!” Bába: „Igen, már elég szülős hangod van (ekkor már remegtem). Valahogy lássunk neki ennek véget vetni.” Elindultak…

Mikor Gyöngyösnél jártak, kicsit aggódtam, de sosem a helyszín miatt. Bent kell addig tartanom, ez volt minden gondolatom. Nagyon erősek voltak a fájások. A hangok, amiket kiadtam, enyhítették. Sosem gondoltam, hogy sikítva, gyönyörkacajjal párosított szülőnő leszek. Mikor kezdődött a kontrakció, enyhén pihegtem, majd sikítva remegtem, és végül kéjelegve kacagtam. Fújtattam. Ferkó szerint ekkor voltam a legszebb. Eközben egyetlen tekintet nyugtatott meg. Csak is Ferkó volt jó, senki más. Nyomta a keresztcsontomat, és közben mérte az időt. Utóbbit csak onnan tudom, hogy a telefonban tartotta a bábákkal a kapcsolatot, akiknek percre pontosan beszámolt. Meglepődtem az éberségén. Nekem már kívül volt a világ. Csak a fájdalom kezdete, csúcsa és enyhülése volt.

Simogattam a hasamat közben. Katadúla megérkezett, és mint egy angyal, úgy volt jelen végig. Kinézete, tekintete nyugtatott. Végig higgadt volt. Hogyan tudták ezt kívülről nézni? Csengettek…

A bába hangjára új dimenziók nyíltak meg. Elengedheted! Bába: „Akarsz vizsgálatot?” Én: „Valamit csinálj!” Bába: „Készen vagy.” Mennyei megnyugvás, kitágultam.

Hát sikerült, na de most? A fájdalom csak ezután jön? Feküdtem a hátamon, leeresztett lábakkal, majd négykézláb. Ferkót szinte párnaként gyűrtem mindenhová. És mint tanult dúla, alázattal, szavak nélkül mindent megtett. Néha és csak jókor, szavakat súgott a fülembe: „Szeretlek, erős vagy, megcsináljuk, engedd ki, a fénnyel születik meg…”

Sírok…

Kicsit résnyire felhúzták a redőnyt. Én is éreztem, jönnie kell. De nem ment. Úgy féltem a fájdalomtól.

…Boróka egyszer még a pocakomból azt üzente: „Anya, még nem megyek, mert félek, hogy fájni fog neked.” Én mondtam neki, hogy nem haragszom rá, segíteni fogok… (a 39. hét elején).

Utóbbiak szerint két órát toltam. Volt ebben fejbenyomás, fekve, félig ülve. A bába mondta, hogy váltsak pózt, engedjem el. Kezdtem feladni, kérdezgettem magam, hogy hol van az az erő, amiről olvastam, hogy elérkezik minden szülő nőhöz? Na, mikor jön már?

Közben az erő én voltam, a gát én voltam. Hát gondoltam, elég erős vagyok, közben a testvérem járt az eszemben, ha ő kinyomta, nekem is meg kell tudnom csinálni.

A bábák egy-egy csepegtetett szavai: „Fogd meg a fejét, haját, könnyebb lesz. Úgy szülsz, ahogy akarsz.” Leguggoltam, Ferkó mögém ült, ringattam magam, a kicsi elindult. Kint a feje, még egy tolás, várj és megérkezik. Gyönyör…

Én: „Kibújt, nem is kék. Mindene megvan.” Bába: „Kússz az ágyra, a méhlepény is megszületik.”

Kint lettünk együtt… És mindenki beszélt valamit, de semmit nem hallottam, csak MI voltunk ketten, és csak percek múlva lettünk hárman. Szerelmünk újjászületett. Fényünk megérkezett, azóta szüntelen nő a világosság. Süt a nap.

Bába: „…7.58.” Én: „Mi, a súlya?” Bába: „Nem, az idő!”

 

Véletlenül kiválasztott mesék.