Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1193. nap: Elnézést, vajúdom! (Hunor születése)

1193. nap: Elnézést, vajúdom! (Hunor születése)

Megjelent: 2014. jan. 10.

Első gyermekemet kórházban szültem. Bár férjemmel együtt nagyon sokat utánaolvastunk, videókat is megnéztünk, s nagyon hajlottunk az otthonszülés felé, mégsem jött össze. A vizsgálatokra szorgalmasan eljártam. (Azt már csak a második babánál mertem felvállalni, hogy időnként nemet mondjak.) Az eredményekre igazából kíváncsi is voltam, mivel vegetáriánus vagyok, a terhesség alatt sem tértem vissza a húsevéshez, de nem voltam benne biztos, hogy ez így nem árt-e a babának. A jó eredmények viszont megnyugtattak.

Választott orvosom nem volt, így több nőgyógyásszal is „kapcsolatba kerültem”. Ismerősöknél érdeklődtem, melyik orvossal milyen tapasztalataik voltak. Az egyik nőgyógyászról csak rosszakat hallottam: könyöklés, benyúlkálás, majd helyreállító műtétek. Hozzá nem szerettem volna kerülni majdan a szülésnél.

Miki, a férjem azt szerette volna, ha itthon szülök, akár mindenféle szaksegítség nélkül is, én viszont bizonytalan voltam, féltem egy esetleges komplikációtól. Egy bába jelenléte megnyugtatott volna, de azt meg anyagilag nem tehettük volna meg, hogy Budapestről leutaztatunk valakit, esetleg többször is.

Ebben a bizonytalanságban érkeztek meg az első fájások. Abban reménykedtem, hogy ezek csak jósló fájások. Nem éreztem még felkészülve magam, a kiírt időpont még jóval odébb volt, a szobában felfordulás – Miki még dolgozott a félig kész szobabútoron, az ágy a szoba közepére húzva, itt egy sarokcsiszoló, ott egy kalapács, ruhák zacskókban erre-arra.

Éjjel egy óra felé éreztem az elsőt, kb. fél óra múlva a következőt. Innentől fogva nem aludtam, csak egyre jobban fájt a derekam és a medencém. Miki aludt mellettem, egyszer felébresztettem, hogy lehet, hogy ez már az, de aztán visszaaludt. Nehéz volt egyedül ezzel az ismeretlenséggel ébren lenni és érezni, hogy ez egyre rosszabb. A fájások sűrűsödtek, reggel lett, délelőtt, délután, este… Az egész nap arról szólt, hogy fáj, egyre jobban és egyre sűrűbben. Próbáltam térdelni, négykézlábra ereszkedni, de a fájdalom nem enyhült. És közben egyre fáradtabb is lettem. Térdeltem az ágyon, és két fájás között elaludtam, de arra, hogy álomba zuhantam, mindig felébredtem.

Nagyon kimerítő volt. Ráadásul Miki sokat volt kinn a műhelyben a szekrény miatt, meg az öccse is befutott, és sokáig kinn beszélgettek. Ez nagyon rosszulesett, hogy mindezt a fájdalmat egyedül kell kibírni. Mikor Miki bejött, és látta, hogy odáig vagyok, próbált segíteni, de nem tudott. Ha hozzám ért, még rosszabb volt. Ja, meg még fotózott is.

Később fogalmazódott meg bennem, hogy csak annyi kell, hogy ott legyen. Nem kell csinálni semmit, csak jelen lenni. Vajúdni semmiképp sem akartam kórházban, de nem tudtam, meddig tart ez még. Sokszor meg akartam inkább halni, mint még egy fájást kibírni.

Aztán telefonált Anyu. Megmondtam, mi van. (Ja, a nap során volt még három telefonhívásom, mindegyik ügynök, de ilyen gyorsan még sosem sikerült leráznom őket, csak annyit kellett mondanom, elnézést, éppen vajúdom.) Anyu telefonhívásából az lett, hogy az egyik bátyámmal együtt eljöttek, és rémülten kérdezték, hogy nem is akarunk bemenni a kórházba? Kerekedett egy kis plusz feszültség, némi kiabálás, Miki felvázolt néhány érvet, de nyilván csatát nem lehetett nyerni. Be kellett vonulni a kórházba.

Éjjel 11 körül értünk a kórházba. Miután látták, hogy eléggé előrehaladott állapotban vagyok, beirányítottak a vizsgálóba, ahol le kellett vetkőznöm. Ez lassan ment, és közben megkérdeztem a nővéreket, ki az ügyletes orvos. Naná, hogy a rossz hírű. Meg is jelent, s rám pirított, hogy „Kismama, nem lehetne gyorsabban vetkőzni?” Hát, azt nem tudtam, és a két nővér, akiknek a munkaköri leírásában valószínűleg nem szerepel, hogy segítsék levetkőzni a vajúdó asszonyt, nem is tett így, csak karba tett kézzel várták, hogy végezzek. (Viszont a borotválást, beöntést megúsztam.)

A doki megkérdezte, mikor van fájásom, s akkor benyúlt megvizsgálni. (Négyujjnyi.) Nem tudom, ezt mások hogy élik túl, én alig. És ezt még eljátszotta párszor, már a szülőágyon. Ahol hanyatt kellett feküdni. A doki kiment, de időnként bejött vizsgálódni. Amikor kiment, Mikit mindig megkértem, emelje fel az ágy végét, amikor a doki bejött, mindig visszatekertette.

Aztán egyszer csak burkot repesztett. És nyomta volna az oxitocint, de Miki közölte vele, hogy nem szeretnénk oxitocint. Ezzel elkezdődött a szélmalomharc. Az orvos meg volt győződve róla, hogy az kell, mi meg arról, hogy nem. Jeleztük, hogy szeretnénk hagyni mindent a maga természetes útján haladni.

Aztán a doki bevetette utolsó fegyverét: leesett a baba szívhangja. Ezzel egy anyajelöltet el lehet bizonytalanítani. Beleegyeztünk a minimális adagba. Ennek az lett az eredménye, hogy a továbbiakban a fájások között nem voltak szünetek. Már 23 órája vajúdtam, és még mindig lehetett fokozni a kínt.

Közben még hoztak két sűrűn teleírt oldalt is, hogy azt írjam alá. Mi van??? Én nem szoktam aláírni semmit, amit nem olvastam végig. Könyörögve néztem Mikire, hogy most mi legyen. A mai napig nem tudom, mit írtam alá. De azt már tudom, hogy nem tudnak veled semmit csinálni, ha nem írod alá. Haza nem küldhetnek.

A továbbiakról csak töredékes emlékeim vannak. Nem azért, mert nem lettem volna tudatomnál, csak valahogy nem az én utam volt, amire rákényszerítettek. Mondták, hogy nyomjak, miközben semmit nem éreztem, ami tolófájásra utalt volna. Csak azért nyomtam, mert utasítottak. Kapaszkodni az ágynemű szélébe tudtam, az egekbe polcolt lábaimmal nem tudtam mit kezdeni, a fejemet tartanom kellett. Az orvos – szokása szerint – könyökölt, meg vezényelt. Egyszer annyira rám ripakodott, hogy „Azt akarja, hogy baj legyen?”, hogy megijedtem, hogy még a végén császározni fognak, így egy olyan hatalmasat próbáltam nyomni, hogy végre meg is indult a baba.

Akkor persze örültem, de már tudom, hogy ez így egy feleslegesen erőltetett menet volt. Hogy pontosan mikor történt, nem emlékszem, de hirtelen egy éles fájdalmat éreztem. Annyira meglepődtem, hogy önkéntelenül felkiáltottam, „Mi volt ez?”, Miki pedig rászólt az orvosra, hogy „Mit csinál?” Na, ez volt a gátmetszés. Érdekes módon, a doki szabadkozott, hiszen azt nem mondtuk, hogy ezt nem szeretnénk.

Miki végig lelkesen figyelmeztetett a szülésfelkészítőn bemutatott légzéstechnikára, s lebeszélte a jelenlevőkkel, hogy milyen feltételekkel fényképezhet. (A kórházi dolgozók ne legyenek felismerhetőek.)

A nagy nyomakodásban aztán, talán négy-öt nyomásra, megszületett első gyermekünk. Hajnali fél egy felé. Azt csak később vettük észre, mikor otthon visszanéztük a videófelvételt(!), hogy amikor Hunor feje kibújt, és feltételezhetően pihent volna egyet, a szülésznő elkezdte rángatni kifele a fejénél fogva. (Miért ennyire sürgős nekik?) Majd amikor teljesen kinn volt a baba, a szülésznő egész emberi hangon felkiáltott: „Milyen nagy fiú! Ezért volt ilyen nehéz!” Én meg visszakérdeztem: „Fiú?” „Igen.” Addig ugyanis nem tudtuk, mert nem akartuk, a nemét.

A gát összevarrása sem volt leányálom, pedig „csak három öltést” kellett kibírnom. A méhlepény megszülésére egyszerűen nem is emlékszem. Meg hogy utána mi milyen sorrendben történt. Gyors egymásutánban köldökzsinór-elvágás, orrszívás, vizsgálatok (9/10 Apgar), fürdetés, öltöztetés, remélem, más nem.

Mikor mindennel végeztek, visszahozták Hunort. Minden fájdalom, nehezítettség és kimerültség ellenére nagyon jó érzés volt találkozni vele. Odatették a mellemre, megcsodálhattam sapkába csomagolt kis feldagadt fejecskéjét, kezecskéinek lassú mozgását, s elkészült az első anya-baba fénykép.

A nővérke mindenáron azt akarta, hogy a baba szopizzon. Rátette a cicire, de ő nem csinált semmit. Egy kis türelmetlenséget követően gyengéden, de nyomkodni kezdte e fejét a cicire, hogy szopizzon már. Nem nagyon vitt eredményre. Az az érzésem, hogy a nővérke ki akarta pipálni a bababarát kórház egyik kritériumát.

Miután felhagyott a próbálkozással, végre hármasban maradtunk egy fél órára. A kis család. Aztán szét kellett válnunk, Miki haza, én hordágyon fel a baba-mama szobába baba nélkül, a baba meg ki tudja, hova. Reggel találkoztunk újra. Mohón szopni kezdett, s két és fél éves koráig abba sem hagyta.

R. A.

Enéh > > >
Magor > > >