Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1017. nap: Egy nagyon kellemes szülés – második vezérünk, Elődke

1017. nap: Egy nagyon kellemes szülés – második vezérünk, Elődke

Megjelent: 2013. júl. 18.

Amikor Álmos hét hónapos volt, úgy döntöttünk, szeretnénk még egy ilyen csodát. Legnagyobb örömünkre az első hónapban megfogant a picike. Ismét egy mennyei várandósság volt, semmi rosszullét, csak a hihetetlen boldogság, hogy kettő babánk lesz.

Most kevesebb időm jutott a szülésre felkészülésre, a hipnoszüléses relaxációs gyakorlatokat csak kb. a 36. hét környékén kezdtem, de egyszer sem sikerült végighallgatni, rekordgyorsasággal elaludtam mindig, mihelyst elindítottam (bár elvileg és gyakorlatilag akkor is működik). A legfontosabb otthonszüléses, gyengéd születéses könyveket ismét elolvastam. A 37. héten elkezdtük a gátmasszázst, bár nem olyan rendszeresen, mint az első baba előtt, és elkezdtem gyakorolni a hipnoszüléses légzéseket is.

Felkészültem minden eshetőségre, mi a teendő egy rohamos szülésnél, mit tegyek, ha csak én és Álmos vagyunk otthon stb. Arra is felkészültem, hogy Apa nem lesz úgy velem, mint Álmos születésénél, mert én azt akartam, hogy most ő Álmosra figyeljen inkább.

Álmoson nem láttam változást, hogy őt megviselte volna a várandósságom. Boldog, kiegyensúlyozott kis kópé volt, mint mindig is. Én ugyanolyan aktív voltam, órákat sétáltunk naponta. És teljesen a fellegek felett jártam.

Tizedikére voltam kiírva. Előző hónapban egyre sűrűbben jártam pisilni (pedig előtte is túl sűrűn). Harmincadikán éjjel óránként jártam pisilni, és kicsit ki voltam akadva, hogy megint menni kell. Férjem is felkelt egyszer, morogtam neki, hogy „Nem igaz, megint mennem kell.” Mondta, nem baj, mindjárt vége lesz.

Valamikor, amikor mentem a vécére, mintha kicsit görcsölt volna a hasam, de ahogy visszafeküdtem, elmúlt. Ébredés után viszont rendszeresen jöttek a gyenge, kellemes görcsöcskék.

Délelőtt mennünk kellett a bábához, aki egy gyerekjóléti központban rendelt, ahova játszóházba hordtam Álmost. Hamarabb odamentünk, hogy legyen ideje Álmosnak játszani. Jött Kristina, a bábainas is, aki jelen volt Álmos születésénél. Annyira vártam, hogy jöjjön, hogy elmondjam neki, hogy tízperces fájásaim vannak.

A játszóházban nem mondtam senkinek, nem akartam elkiabálni. Halloween nap volt, és töklevessel kínálták a gyerekeket, szülőket. Én háromszor repetáztam, mert tudtam, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó étel, amit eszem a baba születése előtt.

Olyan jó volt ott titokban fájogatni, úgy éreztem magam, mint a lottóötös-nyertes, aki tudja, micsoda csoda történt vele, de nem mondja még el senkinek, mert még ő se hiszi el. Amikor sorra kerültem a bábánál, Kristina hallgatta a baba szívhangját, és kívülről megtapogatta a hasam. Jött egy fájás, és mondta, hogy milyen jó erős volt. Olyan jó volt, hogy érezte ő is. Mondták a bábával, hogy aznap vagy másnap meglesz a baba. Meg is nézettem a bábával, ki van ügyeletben, reménykedtem, Leigh lesz, aki Álmosnál volt (nem ő lett). Kristina mondta, hogy ez a baba is hátsó koponyatartásban van (ami Álmos születésénél olyan szörnyű hátfájást okozott). Ajánlotta, hogy legyek sokat négykézláb, az segíthet a babának megfordulni.

Délben elindultunk haza. Útközben kicsit felpörögtek a fájások, míg hazaértem, három is volt (15 perc séta). Otthon hívtam a férjem, hogy inkább jöjjön haza. Ahogy megjött, befeküdtem a kádba relaxálni. Egy idő után kiszálltam, hogy négykézláb legyek. Folyamatosan jöttek a fájások, megmértem, három-négy percesek, hívtam a bábát. Délután háromtól a fürdőszobában négykézláb élveztem a fájásokat. Négy körül jött a bába és Kristina. Akkor már vártam, hogy vizsgáljon meg, hogy tudjam, hol tarthatunk. Négy centi. Örültem neki nagyon, és gyorsan visszaköltöztem a fürdőszobába a négykézláb babafordító pozíciómba.

Közben valamikor beállított Leigh, aki bár nem volt szolgálatban, de amikor megtudta Kristinatól, hogy szülünk, kérte, rakják műszakba. Ahogy megérkezett, mondta is, hogy múltkor is a fürdőszobában fogadtam, ugyanilyen állapotban. Jó volt látni, mert egy laza, jó fej nő, és pont lazaságra van szükségem, ha szülök. A bábák a konyhában telepedtek le, teázgattak, jó hangulatban beszélgettek, Álmos pedig Apával a nappaliban játszott.

Szülés előtt féltem, nehogy zavarjon Álmos vajúdás közben, de pont az ellenkezője volt. Annyira jó volt látnom, ahogy játszik a bábákkal, hogy mesét olvas neki az egyik, és amikor befejezte a mesét, akkor Álmos tartja a lábikóját neki, hogy puszilja meg (ez egy jel, hogy kedveli az illetőt). Érdekes módon egyáltalán nem érdekelte Álmost, hogy mi van velem, pedig akkoriban folyamatosan hajtogatta: „Nyanya, nyanya…”. Tizenhét hónapos volt.

Este nyolcig a fürdőszobában négykézláb fájogattam, és egyetlen egyszer zavart Álmos, amikor épp egy fájás közepén odabújt hozzám, odanéztem, és a vécékefe a kezében volt. Akkor se Álmos zavart, hanem a vécékefétől paráztam be. Álmost Apa lefektette, akkor én már a nappaliban voltam négykézláb, és a szívem majdnem megszakadt, ahogy hallottam, hogy sír és engem akar. Rossz volt, hogy nem tudtam odamenni hozzá, megvigasztalni, de ugyanakkor jó volt tudni, hogy egy percig sem lesz majd nélkülem, nem leszek napokig távol tőle, mintha kórházban szülnék.

Este nyolc körül megvizsgáltak megint, hét-nyolc centi. Közben műszakváltás volt, engem pedig Apa meggyőzött, hogy menjek be a medencébe. Ismét győzködött egy csomót. Bementem, és szidtam a fejem, hogy miért nem hallgattam ismét Apára hamarabb, pedig Álmos születésénél is ez volt. A vízben olyan volt, mintha kaptam volna egy lórúgásnyi fájdalomcsillapítót. Azt hajtogattam, hogy milyen jó ott, és miért nem mentem bele hamarabb. Ott is csak négykézláb volt kényelmes (vagy csak tutira akartam menni, nehogy megint jöjjön a hátfájás).

Egyszer csak viszont jött a hátfájás, és mintha a víz is vesztett volna hatásából. Kristina fájás közben masszírozta a derekamat. Az egy megváltás volt. Attól kezdve, ha jött a fájás, mindig szóltam „Kristina!”, és ugrott a masszőröm.

Fájások alatt a hipnoszüléses légzéstechnikát alkalmaztam, és teljesen elviselhetőnek éreztem a fájásokat. A bábának folyamatosan hívnia kellett a kórházat, tudósítani, hogy hogyan állunk, küldjék-e a második bábát (akinek a kitolásnál kell jelen lenni). Egyszer hallottam, hogy azt mondta a bába, hogy ha nem tudná, hogy kábé nyolc centire vagyok tágulva, nem hinné el, hogy szülök, azt hinné, csak relaxálok.

Tizenegy óra körül egyre jobban kezdett fájni, minden fájásnál azt mondogattam magamban, hogy ez nem fájdalom, ez csak egy feszítő érzés, aminek örülök, mert a babámat hozza egyre közelebb, és ettől tényleg kevésbé fájt. Közben végig 15 percenként hallgatták a baba szívhangját, mérték a vérnyomásomat is párszor, meg a testhőmérsékletemet is. Kristina végezte ezeket, és mindig előre szólt, hogy ismét mérni kellene, én meg mindig azt mondtam, hogy majd a következő fájás után. Nem mintha bármi kellemetlenséggel jártak volna ezek a mérések, de mégis kizökkentettek.

Érdekes módon most egyáltalán nem kerültem más dimenzióba, mint az első szülésnél. Sőt, fájások között végig a szociális szakban maradtam. Egyre telt az idő, és éreztem, hogy nincs változás. Mondta a bába a nyolcórai vizsgálatnál, hogy érezte a magzatburkot, majd kidurrant. Telt az idő, és egyre inkább kívántam, hogy menjen el a magzatvíz, ugyanakkor nagyon tartottam is tőle, mert múltkor, amikor elfolyt, rohamosan erősödtek a fájások, és rosszul is lettem (hányinger, amit jobban utálok a szülési fájásoknál is).

Kristina egy idő után meg is kérdezte, hogy van-e valami, ami visszatart lelkileg. Nem volt kedvem elmondani, hogy félek a rosszulléttől, gondoltam, magamban szépen feloldom ezt a félelmet. El is kezdtem kérdezgetni, hogy hogyan repesztenek burkot, közben próbáltam az ujjammal kirepeszteni magamnak. Szidtam magam, miért vágtam le a körmöm tegnap… Jólesett, hogy a magzatburok repesztésről feltett kérdésemre azt mondta a bába, hogy nem ajánlja, nem kell beleszólni a természet rendjébe, de kérdésemre válaszolva elmondta, hogy valami kis pálcikával csinálják, amin dinoszauruszfog-szerű valami van. Poénkodtunk is Apával, hogy hozza Álmos dinoszauruszait.

Egyszer csak éreztem, hogy elment a magzatvíz. Érdekes érzet volt, mivel alapból vízben voltam… Ez 11.55-kor volt. Utána a következő fájással éreztem, hogy kirobban belőlem a baba, fel is kiáltottam, hogy jön a baba. Na, EZ FÁJT! El is kezdtem jajgatni, hogy „Oh my God! Jaj, Istenem!” Nem érdekelt, hogy felkel Álmos, nem tudtam suttogni. A következő fájással megszületett a fejecske. Nem volt tolófájás, annyit éreztem, hogy egy ősrobbanás történik a szülőcsatornámban. Komolyan mondom, azt hittem, felrobbanok.

Ahogy megszületett a buksi, a bába mondta, hogy tartsam lejjebb a fenekem, hogy víz alatt legyen a baba (ha levegőt vesz és utána lemegy a víz alá a medencében, akkor letüdőzheti a vizet, ha víz alatt születik, akkor nincs gond). Én nem tudtam megmozdulni, erre a bába gyengéden elkezdte lefele tolni a fenekem, inkább csak mutatni, hogy mit csináljak. Én olyan dühös lettem, azt gondoltam, hogy „ha még egyszer hozzám nyúlsz, eltöröm a kezed!” Na, akkor nem tudtam tisztán gondolkozni…

Apa hátulról nézte az egészet, és mondta, hogy tátogott a baba. A következő percben, 00.09-kor pedig kicsúszott a testecske is. A lábaim között átnyújtották nekem a víz alatt. Nem vett rögtön levegőt, elkezdték dörzsölgetni a lábacskáit és kezecskéit. Pár másodpercre rá kis macskanyávogás keretében fellélegzett. Én persze totális extázisban hajtogattam százszor, hogy milyen gyönyörű. Tényleg az volt. Nem mászott a cicire, ahogy a bátyja tette születése után, de amikor odatettem, olyan erővel harapott rá, hogy azt hittem, foga van. Nem nyitotta ki a szemeit elég sokáig. Csukott szemmel odabújt hozzám, és élvezte, hogy simogatom.

Olyan érdekes, hogy ahogyan a babáim viselkedtek az első percben, teljesen olyan lett a jellemük. Álmos rögtön hatalmas szemekkel nézett, és mindig is ilyen maradt, éber, kis alvóigényű, hihetetlen tudásszomjjal rendelkező kismanó. Elődke pedig egy borzasztóan nyugodt, sokat alvó, állandóan mosolygó baba. Megint sok idő eltelt, amíg a köldökzsinór abbahagyta a pulzálást. Miután elvágták, kiszálltunk a vízből, mert kezdett hűvös lenni.

A szófára ültem, hátradőlve gyönyörködtem a szopizó kicsi kincsemben. Egyszer csak olyan fájás tört rám, hogy mondtam, hogy szerintem jön még egy baba. Mondta a bába, hogy ez csak az utófájás, a szopi miatt van, és a második babánál erősebb. Nekem Álmosnál nem volt egyáltalán utófájás, nem is hallottam róla, pedig annyi könyvet olvastam a szülésről. Mondta az egyik bába, amíg vajúdtam, hogy úgy látja, több könyvem van háborítatlan szülés témában, mint az egyetemük könyvtárában. Hogyhogy egyikben se olvastam utófájásról?

Álmos felébredt, amikor megérkezett a főbába (akinek kitolás előtt kellett volna ideérnie). Apa behozta a nappaliba. Félálomban volt, megmutattuk neki Elődkét, de az előszobában álló, fekete bőrű bábát bámulta. Apa visszavitte Álmost.

A méhlepényt ismét a vécén sikerült csak megszülnöm. Kelly megvizsgálta a méhlepényt, elmagyarázta, hogy mit kell nézni, én meg csodálattal figyeltem. Az erezete tényleg úgy néz ki, mint egy fa, gyönyörűnek láttam, hihetetlen volt, hogy egy órája még azon keresztül kapott a pici babám oxigént és tápanyagokat, most meg ott van a baba is, meg a méhlepény is.

Kelly keresett nekem ruhát, betétet a félig elkészített kórházi táskából, aztán feltakarított, majd elbúcsúztak. Én pedig fogtam a legújabb kis csodámat, lefeküdtem Apa és Álmos mellé, szoptattam Elődkét egész éjjel, és vigyorogtam, mint a vadalma. Azt hittem, hogy az extázis második gyereknél nem lesz olyan erős, de hál’ istennek, pont ugyanannyira extázisban voltam. Hallgatni, hogy szuszog melletted a 17 hónapos „nagy” fiad, a férjed és a pár órás picike szopizik boldogan… Arra a békére, amit ott akkor éreztem, arra a csodára nincsen szó. Alig várom, hogy újra átéljem.

B. A.

Álmos > > >